Amikor Julian kimondta, hogy „Kétlem, hogy Khloe megmutatná magát”, még nem tudta, hogy néhány perc múlva az egész terem rólam fog beszélni.
Gabriel a karját nyújtotta.
– Készen állsz?
Ránéztem.
– Nem.
Elmosolyodott.
– Jó. Azok, akik teljesen készen állnak valamire, általában félnek a legjobban.
Megfogtam a karját.
És kiléptünk a bálterembe.
A beszélgetések egy pillanat alatt elhaltak.
Először csak néhány fej fordult felénk.
Aztán egyre több.
Dalia mosolya eltűnt.
Julian kezében megállt a pohár.
Láttam rajta azt a pillanatot, amikor felismert.
Nem a ruhámat.
Nem Gabrielt.
Engem.
Khloe Bennettet.
A nőt, akiről két éve azt hitte, összetört.
Aztán a tekintete a hasamra siklott.
Az arca elsápadt.
– Khloe…?
Nem válaszoltam.
Gabriel nyugodtan köszöntötte a körülöttünk állókat.
– Jó estét kívánok.
Egy újságíró máris felénk tartott.
– Mrs. Bennett, igaz, hogy terhes?
A kérdés végigsöpört a termen.
Julian megmozdult.
– Khloe, beszélhetnénk?
Végre ránéztem.
– Két éve nem akartál beszélni velem.
– Ez nem igaz.
– De igen.
Dalia Julian mellé lépett.
– Julian, szerintem ez nem megfelelő hely—
– Dalia, várj.
A hangja remegett.
Ez volt az első alkalom, hogy valaha láttam így.
Bizonytalannak.
Félőnek.
Én pedig egyszerűen csak álltam előtte.
– Kié a gyerek? – kérdezte végül.
A teremben mindenki hallotta.
Gabriel nem mozdult.
Én sem.
– Az én gyermekem – feleltem.
Julian lehunyta a szemét.
– Gabrielé?
Csend.
Aztán Gabriel megszólalt.
– Igen.
Julian felnevetett.
De a nevetésében nem volt humor.
– Te? Gabriel Lancaster?
– Igen.
– Mikor?
Gabriel rám nézett.
– Amikor Khloe végre megtanulta, hogy nem kell többé olyan ember szeretetéért könyörögnie, aki csak akkor értékeli, amikor már elveszítette.
Julian arca megkeményedett.
– Ez nem a te történeted.
– Nem – mondta Gabriel. – Hanem az övé.
A terem ismét elcsendesedett.
Julian közelebb lépett.
– Khloe, kérlek. Csak öt percet.
Ránéztem, és furcsa módon nem éreztem haragot.
Csak szomorúságot.
– Rendben.
A bálterem mögötti privát folyosón álltunk.
Julian bezárta maga mögött az ajtót.
– Terhes vagy tőle?
– Igen.
– Mióta?
– Öt hónapja.
– Tehát amikor eltűntél…
– Nem azért tűntem el, mert terhes voltam.
Elhallgatott.
– Akkor miért?
Ekkor elővettem a telefonomat.
Megnyitottam egy régi mappát.
– Emlékszel arra az éjszakára, amikor azt mondtad, hogy a házasságunk akadályozza a karrieredet?
– Igen.
– És azt mondtad, hogy Dalia sokkal jobban illik ahhoz az élethez, amit felépítettél?
Julian lesütötte a szemét.
– Igen.
– Hazudtál.
Felnézett.
– Miről?
Megnyomtam a lejátszást.
A hangja szólt a telefonból.
Az ő hangja.
„Ha Khloe nem írja alá a megállapodást, elveszem tőle a részesedését. Az egész cég az enyém lesz.”
Julian megdermedt.
– Ez…
– A saját hangod.
– Honnan szerezted?
– Aznap este a telefonod szinkronizálta a felvételt a régi közös felhőnkbe.
Nem válaszolt.
– Azt hitted, azért engedtem el mindent, mert összetörtem – folytattam. – Pedig két évig bizonyítékokat gyűjtöttem.
– Khloe…
– Tudod, mi volt a legfájdalmasabb?
A szemébe néztem.
– Nem az, hogy elhagytál.
– Hanem?
– Az, hogy amikor együtt építettük fel az első cégedet, azt hittem, társak vagyunk.
Csend.
– Te pedig később úgy kezeltél, mintha csak egy alkalmazott lettem volna, akit el lehet bocsátani.
Julian arca megváltozott.
– Soha nem gondoltam így.
– De pontosan ezt tetted.
Kinyitotta a száját, de nem jött ki hang.
Aztán halkan megkérdezte:
– Miért jöttél ma este?
Erre elmosolyodtam.
– Mert végre nem kellett bujkálnom.
Amikor visszatértünk a bálterembe, valami megváltozott.
A színpadon az Allesian Hearts alapítvány igazgatója állt.
– Hölgyeim és uraim, mielőtt elkezdjük az aukciót, szeretnénk bemutatni az idei legnagyobb támogatónkat.
A terem elsötétült.
A kivetítőn megjelent egy név.
BENNETT FOUNDATION FOR CHILDREN AND EDUCATION.
Julian rám nézett.
Nem értette.
Az igazgató folytatta:
– Az alapítvány az elmúlt két évben több mint 180 millió dollárt fordított oktatásra, hátrányos helyzetű családokra és fiatal vállalkozók támogatására.
A következő dián megjelent az alapítvány igazgatótanácsa.
Én voltam rajta.
Khloe Bennett.
Julian úgy nézett rám, mintha most látna először.
Az igazgató mosolygott.
– És ma este bejelentjük, hogy a Bennett Foundation egy új, ötszázmillió dolláros alapot indít női vállalkozók számára.
Taps tört ki.
Gabriel rám nézett.
– Ezt még mindig nem tudom megszokni.
– Mit?
– Hogy mennyire büszke vagy magadra úgy, hogy közben úgy teszel, mintha ez semmiség lenne.
Elmosolyodtam.
– Két évvel ezelőtt még azt hittem, Julian nélkül senki vagyok.
Gabriel közelebb hajolt.
– És most?
A hasamra tettem a kezem.
Aztán a színpadra néztem.
– Most már tudom, hogy Julian csak egy fejezet volt.
A terem másik oldalán Dalia sírva állt.
Julian pedig egyedül.
De az este legnagyobb meglepetése még hátra volt.
Egy férfi lépett oda hozzám.
Ősz haj, sötét öltöny, kezében egy vékony fekete mappa.
– Khloe Bennett?
– Igen.
– Az apja miatt keresem.
Megfagyott bennem a levegő.
– Az apám?
A férfi bólintott.
– A neve Thomas Bennett, igaz?
– Igen.
Kinyitotta a mappát.
– Akkor tudnia kell valamit.






