“Jeff hatkor beugrott a propánszállító teherautójával,” mondta Patty, amikor visszasétáltam a átjáró párkányhoz. “Vett két sonkás szendvicset hitelre, és azt mondta, megint csökkentették a szállítási idejét.”
Két papírszalvétát vettem le a fémadagolóról, és letöröltem egy fekete kávés gyűrűt a pultról.
“Említette a jelzáloghitel-törlesztését?” Kérdeztem.
“Mondta, Ron és Judy kifizették az áprilisi ingatlanadóját,” mondta Patty.
Egyenesen a pénztárgép melletti üveg pitetartóhoz mentem, ahol hűvös volt az éjszakai műszak levegője.
A homlokomat a hideg krómváznak támasztottam, és becsuktam a szemem.
Amikor Patty megérintette a könyökömet, negyven másodperc telt el, és az ujjaim még mindig egy ezüst pite tálcán voltak.
“Ezen a héten negyven órát dolgoztál a kórházi számlázási pultnál,” mondta Patty, miközben egy friss bögre sötét kávét tett a pultra. “Mit menekültek ti ketten?”
“Harmincezer dollárra van szükségünk,” mondtam, miközben erősen nyomtam a hüvelykujjamat az mutatóujjamhoz, miközben kiszámoltam a megtakarításainkat.
“Egy lakóövezeti ház előlegére?” kérdezte Patty.
“Egy helyért, ahol senki sem mondhatja meg, hogy köszönettel tartozunk nekik,” mondtam, miközben a négy borravalót a kötényzsebembe csúsztattam.
Patty három másodpercig nézett rám, egyszer bólintott anélkül, hogy újabb kérdést tett volna fel, majd újratöltötte a kávésbögrémet a széléig.
Tizenkét mérfölddel északra, a megyehatár közelében, az eső fagyos ónos esővé vált egy burkolatlan út árkánál.
Nate hanyatt feküdt egy gumiszőnyegen hat hüvelyk jeges sárban, egy hatalmas John Deere kombájn alatt.
Egy kis réz zseblámpát tartott a hátsó fogai között, a fém fagyos volt az ajkain.






