“Ki akarták lakoltatni,” mondta Marshall. “Nem tudod. Nem voltál itt.”
“Kuvaitban voltam,” mondtam. “Ez egy ismert hely. Térképeken szerepel.”
“Segítettél volna neki, ha itt lennél.”
“Megkérdeztek volna,” mondtam. “Ezt hagytad ki.”
Kerri telefonja csörgött a hátsó zsebében, és a képernyőre nézett, majd rám. “Ő a férjem. A barkácsboltban van, egyre bézsebbébben van.”
“Mondd meg neki, hogy mentse el a nyugtát,” mondtam.
Majdnem nevetett. Nem tette. Odament a veranda végéhez, és halkan beszélt a telefonba, és hallottam, hogy “egy bizalm”, “saját háza” és “nem, Andre, nem találom ki.”
Marshall először állt fel a összecsukható székből, mióta a taxim jött. Hatvanhárom éves, és úgy állt fel, mint az ilyen korosztályú férfiak, egy kéz mindkét térdre. Odament a lépcső tetejére, és rám nézett, így szeret beszélgetni az emberekkel.
“Simone,” mondta halkan, konyhaasztali hangján. “Kicsim. Ezt meg tudjuk oldani közöttünk. Senkinek nem kell senkit hívnia. A család nem teszi ezt a családdal.”
Ott volt. Az a férfi, aki megölelt a reptéren. Az a férfi, aki tizenkét évesen megtanított egy utánfutót hátrahúzni, és soha nem mondta, hogy rosszul csináltam, még akkor sem, amikor elővettem a postaládát.
Tizenegy hónapja vártam, hogy kiderüljön, az a férfi még ott van-e.
Ő is így volt. Csak kihasználta őt.
“Azt mondtad, ne aggódjak semmi miatt,” mondtam.
“És nem is kellett volna. Tényleg? Nem kellett ott aggódnod. Én kezeltem.”
“Te kezelted,” mondtam. “A megye elmondása előtt adtad el.”
Cormac lemondta a posztjáról. “Rendben, de jogilag ha apa aláírta, és ő megvette, akkor az ő birtokolja, igaz? Így működik a vásárlás. Kerri. Asszonyom. Te birtokod.”
Kerri letette Andre-t a telefonon.
“A tulajdoni tulajdoni cégem reggel visszahív,” mondta. “De tudok olvasni egy megyei bélyeget, Cormac. Fogászati higiénikus vagyok. Egész nap röntgent olvasok. Tudom, milyen egy rossz fog.”
A dolgozat negyedik része
A legrosszabb az volt, amikor Kerri bement.
Bement, hogy felhívja a tulajdoni cége munkaidőbeli számát, és eltűnjön a gőzöktől, ami udvarias volt tőle, hiszen a gőz főleg Marshallról jött. Félig nyitva hagyta az ajtót. A kazetta remegett.
Marshall visszaült. Cormac a verandán ült. A második lépcsőn álltam egy kék mappával és egy duffelrel, egy harminc órája viselt egyenruhában, és a nap narancssárgára kezdett váltani a tölgy mögött.
“Hol vannak a dolgaim?” Azt mondtam.
Marshall a cipőjére nézett.
“Anyám dolgai,” mondtam. “A varródoboza. A receptkártyái. A takaró a kanapém háttámláján. Hol vannak?”
“Raktár,” mondta Cormac. “A 41-es úton van. Három hónapot fizettünk.”
“Három hónapot fizettél,” mondtam. “Mivel?”
Nem válaszolt, ami már válasz volt.
“108-as egység,” mondta Marshall. “A zár rá van zárva. A kombináció az anyád születésnapja.”
Ez megütött. Nem a ház. Nem az a tető, amit egy túrából fizettem, ahol kilenc órát aludtam egy sátorban. Az a tény, hogy egy raktárban állt a 41-es főút mellett, betárcskázta Joann születésnapját egy lakatra, majd elsétált a takarójától.
Először ültem le a lépcsőre. Nem sírtam, mert nem fogtam volna ezt Cormac előtt megtenni, ha ez megöl. Levettem a takarómat, az ölemben tartottam, és úgy néztem a benne lévő izzadsággyűrűt, mintha az lenne a legérdekesebb dolog Tennessee-ben.
Marshall látta a nyitását.
“Így megy,” mondta, és hangja lapossá és üzletiessé vált, az autókereskedők hangja. “Kerri a biztosításából kapja a pénzét. Rendben. A biztosítótársaságoknak van pénzük. Utánam jönnek, nekem semmim sincs. Hatvanhárom vagyok. Van nyugdíjam és fotelem. A teherautó Cormac nevére van. Ha bíróságra akarod vinni az apádat, akkor csináld meg, és negyedmillió dolláros ítéletet kapsz egy olyan ember ellen, aki nem tudja kifizetni, és ebben a családban mindenki tudni fogja, milyen ember vagy.”
Hátradőlt.
“Vagy,” mondta, “elengeded. Mintha augusztusban elengedted volna.”
Cormac elmosolyodott. A kulcsok visszajöttek. Csingli, kapd el.
És egy rossz percig azon a lépcsőn megvoltam engem. Mert nem tévedett Augustdal kapcsolatban. Elengedtem. Éreztem a csendet, és hagytam, hogy múljon. És láttam a következő tíz évet: a karácsonyok, amikre senki sem hívott meg, a történetet, amit Marshall minden főzésen mesélt a mostohalányáról, aki beperelte.
Visszavettem a fedőmet.
Eddie kutyája
A kutya két házzal arrébb újra ugatni kezdett, Eddie Garcia pedig kijött a saját verandára, hogy kiabáljon vele, meglátott engem, és abbahagyta a kiabálást.
Eddie hetvenegy éves, vietnami korszakbeli tengerészgyalogos, és az első bevetésen figyelte a házamat. Ezen a körúton Marshallnak adtam át a munkát, mert Eddie térdei rosszak voltak. Eddie nem volt boldog emiatt.
A kutyával pórázon sétált le, egy kövér öreg beagle-vel, Pablo-val, aki mindenre ugatott, de semmit sem harapott. Megállt az udvarom szélénél.
“Törzsőrmester,” mondta.
“Mr. Garcia.”
“Itthon vagy véglegesen?”
“Itthon vagyok,” mondtam.
A teherautóra nézett. A összecsukható székre nézett. Marshallra nézett.
“Mondtam már júliusban,” mondta Eddie Marshallnak, “egy piros kabátos ingatlanos nem jön ide, hacsak valaki nem árul. Azt mondtad, tudja.”
Marshall arca valamit csinált.
“Azt mondta, tudom,” mondtam.
“Azt mondtam, nagyon izgatott vagy,” mondta Eddie. “Azt mondta, valami nagyobbat veszel a poszt közelében.”






