Jenna keze megállt a kulcscsomón.
Mark végre rám nézett.
– Anya, kérlek…
– Nem – ismételtem nyugodtan. – Ne kérj. Inkább magyarázz.
Jenna arca megkeményedett.
– Már mindent lefoglaltunk. Nem csinálhatjuk vissza.
– Az a ti problémátok.
– De te úgyis itthon vagy – vágta rá. – És a gyerekek szeretnek nálad lenni.
Keserűen elmosolyodtam.
– Attól, hogy szeretem az unokáimat, még nem lettem automatikusan bébiszitter.
Mark felsóhajtott.
– Anya, csak hét napról van szó.
– Hét napról, amit nem egyeztettetek velem.
Csend lett.
Aztán elővettem a telefonomat.
Jenna felvonta a szemöldökét.
– Kit hívsz?
– Azt, akivel beszélnem kellett volna, mielőtt ti meghoztátok helyettem ezt a döntést.
Néhány másodperc múlva megszólalt a telefon.
– Jó estét, Sarah! – hallottam a vonal másik végén.
Sarah volt a könyvelőm és egyben a régi barátnőm. A férjem halála után ő segített rendbe tenni a pénzügyeimet. Tudta, hogy az elmúlt hónapokban egyre többet dolgoztam a férjem által rám hagyott vállalkozással.
– Sarah, szeretném megerősíteni, hogy holnap reggel továbbra is érvényes a találkozónk.
Mark döbbenten nézett rám.
Jenna arca megváltozott.
– Milyen találkozó? – kérdezte.
– Egy nagyon fontos.
Letettem a telefont.
– Holnap reggel elutazom.
Mark pislogott.
– Mi?
– Pontosan. Hét napra.
Jenna hitetlenkedve nevetett.
– Te?
– Igen, én.
Aztán felvettem a kanapéról a saját kézitáskámat.
– És ha már ilyen szépen összepakoltatok mindent, akkor most segítek nektek visszavinni a csomagokat az autóba.
– Anya, ezt nem teheted! – mondta Mark.
– Dehogynem.
A fiam hangja elhalkult.
– Hová mész?
Ránéztem.
– A férjem régi házába, a tóparton.
Ez a mondat különösen megütötte.
Az a ház évek óta üresen állt. A férjem halála után nem volt szívem odamenni.
De három héttel korábban valami megváltozott.
Megkaptam a levelet, amelyről Mark és Jenna sem tudott.
A férjem üzleti ügyvédje értesített, hogy egy régi befektetésből származó részesedés teljes egészében az én nevemre került. Nem voltam többé az a csendes özvegy, akinek mindenki csak a házát és a megtakarításait látta.
És pontosan ezért akartam most elutazni.
Nem azért, hogy megbüntessem őket.
Hanem mert végre elkezdtem újra a saját életemet élni.
Másnap reggel hétkor csöngettek.
Mark állt az ajtóban.
Egyedül.
– Anya, beszélhetnénk?
– Persze.
Belépett, és sokáig csak nézett rám.
– Jenna mérges.
– Gondolom.
– Azt mondja, cserbenhagytad a gyerekeket.
Meglepődtem.
– Én hagytam cserben őket?
Mark lehajtotta a fejét.
– Tudom, hogy nem így van.
– Akkor miért mondod ezt?
– Mert… azt hittem, hogy segíteni fogsz.
Leültem vele szemben.
– Mark, én mindig segítettem neked.
A szemébe néztem.
– Amikor apád beteg volt, ott voltam. Amikor megszülettek a gyerekek, ott voltam. Amikor Jenna visszament dolgozni, én vigyáztam rájuk. Soha nem kértem érte pénzt. Soha nem panaszkodtam.
– Tudom.
– De valami fontosat elfelejtettél.
– Mit?
– Hogy az életem még mindig az enyém.
Mark szeme megtelt könnyel.
– Anya…
– Nem haragszom azért, mert nyaralni akartatok. Haragszom azért, mert úgy terveztétek meg az egészet, hogy az én beleegyezésemre már ne legyen szükség.
Sokáig hallgatott.
Aztán halkan megszólalt.
– Jenna azt mondta, hogy úgyis megteszed.
A mondat után minden a helyére került.
Nem Mark találta ki egyedül.
Jenna egyszerűen biztos volt benne, hogy nem fogok nemet mondani.
Felálltam.
– Mondd meg neki, hogy tévedett.
Mark bólintott.
Mielőtt kilépett volna az ajtón, még visszafordult.
– Anya… tényleg elmész hét napra?
– Igen.
– Egyedül?
Elmosolyodtam.
– Nem. A barátnőmmel.
A tóparti házba érve valami furcsa érzés fogott el.
Mintha évekkel később végre visszatértem volna ahhoz az élethez, amelyet a férjem halála után félbehagytam.
Sarah már ott várt.
Az asztalon egy vastag dokumentumköteg feküdt.
– Készen állsz? – kérdezte.
– Azt hiszem.
– Akkor nézd meg.
Kinyitottam a dossziét.
Az első oldalon ott volt a férjem aláírása.
És egy név.
Margaret Wilson Family Holdings.
A férjem évekkel korábban létrehozott egy befektetési társaságot, amelynek egy része engem illetett.
De nem ez volt a legnagyobb meglepetés.
A következő oldalon egy záradék szerepelt.
Ha én bármikor úgy döntök, hogy eladom vagy átruházom a részesedésemet, az abból származó összeg kizárólag az én döntésem alapján használható fel.
Nem Marké.
Nem Jennáé.
Az enyém.
Sarah rám nézett.
– A részesedés jelenlegi értéke körülbelül négymillió dollár.
Néhány másodpercig szóhoz sem jutottam.
– Négy… millió?
– Igen.
Lassan becsuktam a dossziét.
És ekkor megértettem valamit.
Mark és Jenna nem tudtak erről.
De talán nem is véletlenül.
Az elmúlt hónapokban ugyanis egyre gyakrabban kérdeztek a házam értékéről.
A megtakarításaimról.
Arról, hogy mit tervezek a jövőben.
Én pedig mindig elvicceltem.
Azt hittem, csak kíváncsiak.
Most már másképp láttam.
A harmadik napon Mark felhívott.
– Anya, baj van.
– Mi történt?
– Jenna elvesztette a munkáját.
Csendben maradtam.
– És?
– Szerinte ezért most nekünk különösen szükségünk van rád.
– Értem.
– Azt mondja, ha nem jössz haza, segítség nélkül maradunk.
– Mark, sajnálom, hogy elvesztette a munkáját. De ez nem változtat azon, amiről beszéltünk.






