Azonnal követelte, hogy állítsák le a ceremóniát, és hívják a mentőszolgálatot. De amikor a mentősök megérkeztek és megvizsgálták a helyzetet, valami olyan váratlant fedeztek fel, hogy mindenki a teremben hitetlenkedve állt…

A São Pauló-i Vila Alpina krematórium légköre elviselhetetlenül nehéz volt.

A levegőben enyhe füstölőillata lebegett, keveredve a polírozott mahagóni és az esőáztatott kabátok illatával. Erős neonfény borította be a kápolnát, furcsán steril és hideg környezetet teremtve.

Rafael Costa felesége nyitott koporsója mellett állt, ujjai fehérek voltak, miközben remegő ujjai markolták a faragott szélt. Elengedni a fogását olyan volt, mintha elengedné az utolsó köteléket, ami a földhöz gyökerezte.

Bent feküdt Beatriz.

Szeretett felesége. Az a gyengéd lélek, akivel nyolc éven át osztozott meg kora reggeli kávét, csendes verandás beszélgetéseket és fényes terveket a közös öregedésre.

Hét hónapos terhes volt.

Meg nem született fiuk, Enzo, mindössze nyolc hét múlva várható volt. Csak négy nappal ezelőtt, Beatriz újszülött rugdalókat hajtogatott rendezett halmokba, ultrahangos képeket tűzött a gyerekszoba falára, és nevetve emlékeztette Rafaelt, hogy a kiságy lécei még mindig várnak a rögzítésre. Hosszú estéket töltöttek azzal, hogy azon töprengtek, kinek az arcvonásait fogja viselni a fiú. Örökölni fogja a meleg, mogyoróbarna szemeit? Rafael sötét fürtjei? A gyors, nagylelkű nevetése?

Minden álom egyetlen esős kedd délutánon szertefoszlott.

A hivatalos közlekedési jelentés szerint Beatriz a Rodovia dos Imigrantes mentén utazott, amikor az eső miatt a szedánja víziforonozott. Az autója megpördült, áttört egy korláton, és leesett egy meredek szurdokba. Az eredeti jelentés tragikus, elkerülhetetlen balesetnek minősítette, és azt állította, hogy tompa ütés okozta sérülés következtében halt meg.

Senki sem tehetett volna semmit.

Rafael ezeket az üres szavakat tucatnyi alkalommal hallotta, mióta a rendőrök kopogtattak az ajtaján. Mégsem tudta semmilyen hivatalos megfogalmazás elfogadtatni az elméjét, hogy az a vibráló nő, aki aznap reggel az ajtón távozáskor megcsókolta az arcát, most hidegen fekszik előtte.

Mögötte Beatriz anyja, Dona Inês ült, ezüst rózsafüzért szorongatva. Könnyek követték végig az arcán a mély ráncokat, miközben ajkai néma, kétségbeesett imákban mozogtak lányáért és unokájáért, akit soha nem fog tartani.

Néhány lépésre Beatriz öccse, Renato, a hátsó falnak dőlt, karjait szorosan a mellkasa fölé fonta. Szemei vörösek voltak, de testtartása nyugtalanítóan merev volt, tekintete folyamatosan a márványpadló felé cikázott. Rafael nem kérdőjelezte meg; A gyász mindenkit másképp érintett.

Egy hamvasztói adminisztrátor csendben közeledett, kezében egy fekete bőrmappával és egy tollal.

“Mr. Costa, készen állunk a végső elhelyezés megkezdésére,” suttogta gyengéden a szolgáló. “Csak az aláírásodra van szükségünk az áthelyezés engedélyezéséhez.”

Rafael lenézett a jellegzetes sorra. Mellkasa összeszorult, míg alig kapott levegőt. Az aláírás azt jelentette, hogy örökre bezárja a mahagóni fedőt. Ez azt jelentette, hogy elfordul, és belép egy üres házba, ahol egy félig kész kiságy állt a sötétben.

A koporsó felé fordult. “Kérlek… nyisd ki utoljára,” könyörgött.

Az adminisztrátor habozott. “Uram, az előkészítő protokollok már befejeződtek—”

“Még egy perc,” rekedt ki Rafael, hangja nyers kíntól remegett. ” Még egyszer meg kell néznem a feleségemet.”

A kápolna halálosan csendessé vált. Dona Inês félbeszakította az imáit. Egy nagynéni lassan leengedte a poharát a vízzel. A terem hátsó részében Renato feje hirtelen felkapta, állkapcsa összeszorult.

A temetkezési vállalkozó komolyan bólintott, és két szolgáló lépett előre, óvatosan felemelve a nézőpanelt.

Rafael térdei majdnem összerogytak alatta.

Ott feküdt Beatriz. Sötét gesztenyebarna haja szépen rendeződött a halántéka körül. Kezei gyengéden pihentek a mellkasán, a tengerészkék ruhában, amely lebegett a gömbölyű hasán – az a gyengéd hullám, amely hét hónapon át ringatta gyermeküket.

Rafael közelebb hajolt. El akarta mondani neki, hogy szereti. Minden apró vitáért, minden hosszú óráért az irodában töltött időért, minden egyes pillanatért bocsánatot akart kérni, amit ostobán természetesnek vett.

“Beatriz… szerelmem,” suttogta, miközben könnyei a selyem bélésre csöpögtek. “Veled kellett volna az autóban lennem.”

Lehajolt, hogy hüvelykujjával végigsimítson a hideg ujjain.

Aztán a ruha megmozdult.

Alig volt egy hullámos hullám a sötétkék anyagon a hasán. Rafael megdermedt, szemei kitágultak. Erősen pislogott, feltételezve, hogy a kimerültség és a bánat játszott az elméjével. Talán egy átfutó vázlat. Egy árnyék, amit valaki mögötte mozdult.

Visszatartotta a lélegzetét.

Két másodperccel később a szövet ismét felemelkedett. Egy jellegzetes, egyértelmű rezgés.

Rafael szíve úgy vert a bordái között, mint egy csapdába esett madár.

“Várj,” zihált, hangja remegett.

A kiszolgáló közelebb hajolt. “Mr. Costa?”
A történet tartalma szórakoztatási célokat szolgál.