2. RÉSZ
Wynn keze olyan erősen szorította az enyémet, hogy fájt.
Corwin Yancey. Hét évvel korábban egy bíró teljes felügyeletet adott nekem, és tiltó kapcsolattartási végzést adott neki. Nem engedték ötszáz lábnál közelebb Wynnhez. Nem azután, amit a lányommal tett, mielőtt elhagyta.
Most pedig a folyosómon állt, és a törölközőmre törölte a kezét.
“Kassidy,” mondtam halkan, anélkül, hogy levenném róla a szemem. “Vedd el a telefonod. Hívd a 911-et. Most rögtön.”
Idegesen nevetett. “Mi? Miért?”
“Mert annak az embernek bírósági végzése van. Nem engedik a közelébe ennek a fiúnak.”
Blaine arca elsápadt.
Corwin felemelte a kezét és mosolygott.
“Hűha, Loretta. Nyugi. Csak fizető vendég vagyok. Van egy blokkom.”
“Háromszáz dollárral többet fizettél az unokám hálószobájáért.”
“Csak látni akartam, hol lakik. Én vagyok az apja. Jogom van hozzá.”
“Nem,” mondtam. “Nem tudod.”
Elővettem a saját telefonomat a kabátzsebemből, és tárcsáztam. Nem léptem félre. Nem engedtem el Wynnt.
Corwin mosolya eltűnt.
“Mindig is kíváncsi öregasszony voltál,” mondta.
Aztán lekapta a kabátját a kampóról, és gyorsan elindult a bejárati ajtó felé.
Ott hagyta a bőröndöt.
A rendőrség kilenc perccel később érkezett. Két háztömbnyire elkapták Corwint, amint egy Montana rendszámmal ellátott autóhoz sétáltak.
Amikor a rendőrök kinyitották a bőröndjét Wynn szobájában, két buszjegyet találtak Reno felé másnap reggelre.
Egy felnőtt. Egy gyerek.
És egy vadonatúj fiú téli dzsekit, tizenkettedik méretben, a címkékkel még rajta.
Le kellett ülnöm a padlóra, amikor mondták.
Nem azért jött, hogy meglátogassa Wynnt. Azért jött, hogy elvigye.
A rendőr később elmagyarázta nekem. Corwin évek óta kereste Wynnt. Amikor Kassidy feltette a hirdetést Wynn iskolai fotójával a hálószoba falára, és a mi utcanevünkkel a leírásban, felismerte a fiú arcát egy képről, amit a lányom régen küldött neki.
Még aznap este lefoglalta a szobát.
Nyolc éjszakáig húsz lábnyira aludt az unokámtól. Néztem, ahogy jön és megy a garázsból.
Corwint letartóztatták a kapcsolattartási tilalom megsértése és a fogva tartás elleni beavatkozás kísérlete miatt. Most börtönben van.
Kassidy sírt, és azt mondta, nem tudja. Hiszek neki. De elég jól tudott ahhoz, hogy egy tizenkét évest autóba ültesse, hogy nyolcvankilenc dollárt keressen éjszakánként.
Adtam Blaine-nek és Kassidynek egy hetet, hogy elköltözzenek.
Blaine könyörgött nekem. “Anya, én vagyok a fiad.”
“És Wynn az unokám,” mondtam. “És te tetted a garázsba.”
Vasárnap indultak.
Kidobtam az ágyneműt, a törölközőket, mindent, amit az a férfi megérintett.
Aztán Wynnnel együtt festettük le a hálószobáját. Sötétkéket választott, ezüst csillagokkal a mennyezeten. Visszaraktuk a plakátjait. És az anyja képe, közvetlenül az ágya felett.
Az első éjszakán, amikor megint a saját szobájában aludt, éjfélkor behívott.
“Nagymama?”
“Igen, kicsim?”
“Megint el akarsz menni?”
“Nélküled nem,” mondtam.
Mosolygott, és lehunyta a szemét.
“Oké. Akkor nem félek.”
Aznap este égve hagytam neki a folyosói lámpát.
Azóta minden este rajta hagyom.
VÉGE.






