Olyan sóhajt vett, mintha megmentettem volna.
“A kezed,” mondtam. “Te tartod meg.”
És visszamentem a be.
Hurlburt
8:40-kor koccintottak. Nem apát. Kelsey megkérte Diaz tábornokot, mondhat-e pár szót, ő pedig úgy vette a mikrofont, mintha egy élő kör lenne, és tizenegy mondatos koccintást mondott. Számoltam.
Tomaszról beszélt. Schumacher kapitány, akivel négy bevetésen szolgált. Vicces. Hűséges. Nagyon borzasztó kártyázni.
Aztán azt mondta: “A legtöbben hallottatok abból, ami korábban történt. Szeretném tisztázni a dolgokat, mivel elferdítették. Justyna Vetter műszaki őrmester kitüntetett repülőorvos, tizennégy évnyi tapasztalattal. Az a díj, amit rá tűztem, a harmadik legmagasabb a levegőben lévő bátorságért. Nem tudok többet mondani róla. Nem kéne ennyit elmondanom neked. Ha ez gondot jelent, valaki hívhatja az ügyvédemet, akiről úgy hiszem, a bíró.”
Piazza bíró felemelte a poharát. Ezúttal tényleg nevettek az emberek.
“Szóval emelj egyet Kelseynek és Tomasznak,” mondta Diaz. “És egyet a nővérének. Nélküle sokkal rövidebb buli lenne, és én egy gyászbeszédet mondanék.”
Százhúsz pohár került fel. Az enyém víz volt. Olyan volt, mint a pezsgő.
Apa a konyhaajtónál állt, még mindig a kezében a kártyájával. Két golfembere elaludt. A jachtklub elnöke, aki egész este nevetett a viccein, elment a bárba, hogy mással beszéljen, de nem jött vissza. Piazza bíró már megkapta a kabátját. Kifelé menet megállt mellettem.
“Én ülök a klub igazgatótanácsában,” mondta. “Az apád már a kommodore székért törekszik. Megkért, hogy egyesítsem a januári találkozón.”
“Ő mondta nekem.”
“Én tartózkodok,” mondta. “Talán hangosan.” Felgombolta a kabátját. “Köszönöm a szolgálatát, őrmester. Komolyan mondom. Nem úgy, ahogy az emberek szoktak.”
A fotós egy órával később bejött. Fiatal és ideges volt, talán harminc éves, szakállával, ami nem volt biztos benne. Kinyújtotta a kamerát, hogy lássam a hátulról készült képernyőt.
Ott volt apám, aki rám mosolygott, poharral felhúzva. Ott voltam mellette, tartva a vizet. Ott volt Piazza bíró, aki felé fordult, szemöldökét a hajába téve.
“A klub kapja a galériát,” mondta. “A nővéred kért, hogy húzzam meg ezt. Azt mondtam, először megkérdezlek.”
Hosszan néztem.
“Hagyd bent,” mondtam.
A konyhafiók
Éjfél után visszamentem a tó házához. Apa autója már a kavicsban volt. Bementem magam a béka alatt lévő kulccsal, ami 1994 óta a béka alatt van.
A konyhaasztalnál ült ingujjában. A doboz a elvitelre elviteli menük alatt nyitva volt. A kép az asztalon volt előtte: én a Hurlburtban a kékben, a szalag a mellkasomon, az üres székek mögöttem homályosan a háttérben.
“Sosem néztem rá,” mondta. “Amikor elküldted. Én tettem bele.”
“Tudom. Ma találtam meg.”
“Nem mentem el, mert el kellett volna mondanom, amit te csináltál,” mondta. “Az embereknek. És nem tudtam. Aztán nem kérdeztem, mert akkor be kellett volna vallanom, hogy nem tudom. És könnyebb lett kórházi repülőjáratokat mondani.”
“Neked könnyebb lett.”
“Igen.”
Öregnek tűnt a konyhai fény alatt. Hatvanhat éves. Nehéz haragudni egy zokniban viselt férfira. Sikerült.
“Rosalind nem fog engem támogatni,” mondta.
“Nem.”
“A testület fele látta. Gary nem válaszol az üzenetemre. Kelsey azt mondta, ne gyere holnap brunchra.” A hangja megrepedt. “A saját lányom azt mondta, ne menjek el a brunchjára.”
“Igen,” mondtam. “Ez rossz érzés. Valaki kihagy téged.”
Kezével takarta az arcát. Ott álltam a kulcsokkal a kezemben, és nem mentem át. Ma este nem. Elég embert fogtam egy estére.
“Ki akarom próbálni,” mondta az ujjai között. “Hatvanhat éves vagyok. Hogyan próbálkozzak?”
Gondolkodtam rajta.
“Kezdheted azzal, hogy kérdezhetsz tőlem,” mondtam. “Egy. Most nem. Amikor komolyan gondolod.”
Felmentem az emeletre. Hallottam, ahogy visszatette a képet a fiókba. Aztán hallottam, hogy újra kiveszi, a hűtőajtót, meg egy mágnes csörgését.
Hatvan
Kelsey reggel hétkor kopogott az ajtómon, két kávéval és copfba tett hajával, mint amikor tizenkét éves volt, és rémálom volt.
“Bejöhetek?”
“Ez a te házad is.”
Az ágy végére ült. “Sajnálom,” mondta. “A rendes dolog. Az ujjak. Hagyta, hogy szépen tartsa a dolgot. Annyira féltem, hogy rólad lesz az estét, hogy hagytam, hogy róla legyen.”
“Tegnap este felálltál.”
“Végül.”
“Végül számít.”
Megpiszkálta a kávé tetejét. “Tomasz tudni akarja, hogy kiállsz-e velünk. Az esküvőn. Az oldalán.”
“Az ő oldala?”
“Azt mondja, sokkal többet tartozik neked, mint egy oldalnak. De ez egy kezdet.” Kicsit elmosolyodott. “És azt is hallani akarja, hogy számolsz. Azt mondja, Szíria óta nem tudott rendesen aludni, és az egyetlen dolog, ami valaha működött, az volt, hogy egy hang ment, egy, kettő, három.”
Tomasz a móló végén volt, amikor lezuhantam. Nagyon finoman egy pulóvert viselt, amin az állt, amin az állt, és a lába a hideg vízben volt.
Felnézett. “Szentrel.”
“Justyna, szárazföldön.”
“Justyna.” Kinyújtotta a kezét, tenyér felfelé. “Megnézhetem?”Levettem a golyóláncot a fejem fölött. Hat év után először jött először. Furcsának tűnt, könnyebbnek tűnt, mint kellett volna. A stopperórát a kezébe tettem.
Úgy tartotta, ahogy először is tartotta, mindkét kezével, óvatosan, mintha még futna. Végigsimított a kristály repedésén.
“Tányérszállító,” mondta.
“Tányérszállító.”
“Folyton ezen a dologon gondolkodtam. Nem tudtam, mi az. Csak tudtam, hogy valamihez kapaszkodtam, és rajta volt egy szám.”
Megpróbálta visszaadni. Összefontam az ujjait a köré.






