Apám felnevetett.

– Most? Ennek a közepén?

Dan azonban nem nézett rá. Továbbra is engem figyelt.

– Igen. Most. Ha valaki tényleg elkezdett utat építeni a déli réten, akkor minden egyes óra számít.

Daniel Hayes lassan összecsukta a mappát.

– Dannek igaza van. Noah, ha az a terület a birtokhoz tartozik, akkor ezt komolyan kell vennünk.

Apám felállt.

– Nem megyünk sehova.

Ránéztem.

– Én igen.

Elena felvonta a szemöldökét.

– Noah, ne csinálj jelenetet.

– Nem jelenetet csinálok. Megnézem a saját földemet.

A mondat után néhány másodpercig senki sem szólt.

Furcsa érzés volt kimondani.

A saját földemet.

Tizenkilenc éves koromban még azt mondták, hogy nincs jogom a saját életemről dönteni.

Most pedig egy 1,9 millió dolláros birtok tulajdonosa voltam.

De abban a pillanatban egyáltalán nem éreztem magam gazdagnak.

Csak egy fiúnak éreztem magam, aki végre visszakapta azt a helyet, ahol a nagyanyja mindig hitt benne.

Dan felkapta a dzsekijét.

– A kocsim kint van. Öt perc.

Daniel Hayes hozzám fordult.

– Én is megyek.

Apám megvetően nézett rá.

– Ön ügyvéd.

– Pontosan.

Elena ekkor hirtelen felállt.

– Én is megyek.

Anyám ránézett.

– Elena…

– Tudni akarom, mi folyik ott.

Nem tudtam eldönteni, hogy kíváncsiság vagy félelem volt a hangjában.

Talán mindkettő.


Negyven perccel később már a lodge alsó ösvényén álltunk.

A levegő hidegebb volt, mint a városban.

A fenyők között köd ült.

Dan előrement, majd felemelte a kezét.

– Itt.

A földön narancssárga karók álltak.

Tizenkettő.

Talán tizenhárom.

Mindegyik ugyanabban a vonalban.

Egy leendő út vonalában.

Leguggoltam az egyik mellé.

A sár még friss volt körülötte.

Dan egy fényképet készített.

– Ezt tegnap még nem láttam.

– Mikor ellenőrizted utoljára? – kérdeztem.

– Négy napja.

A gyomrom összeszorult.

Négy nap.

Pontosan négy nappal azelőtt, hogy a végrendeletet felolvasták.

Daniel Hayes lehajolt, és egy újabb nyomot vett észre.

– Itt jármű ment át.

Dan bólintott.

– Igen.

Elena körülnézett.

– Lehet, hogy valaki egyszerűen hibázott.

Dan lassan ránézett.

– Aki véletlenül hibázik, nem rak le tizenkét felmérési karót egyenes vonalban.

Senki sem válaszolt.

Aztán Dan elővett egy műanyag tasakot.

– Ezt is ott találtuk.

Benne egy apró fémdarab volt.

Egy kulcstartó.

Rajta egy logó.

Holden Development.

Apám arca elsápadt.

Én pedig ezt észrevettem.

– Ismered őket?

– Nem – mondta túl gyorsan.

Daniel Hayes közbevágott.

– Martin.

Apám felé fordult.

– Mit?

– Ezt a céget ismered?

Apám egy pillanatig hallgatott.

– Mindenki ismeri a környéken.

– Nem ezt kérdeztem.

Apám rám nézett.

– Noah, most tényleg nincs itt az ideje…

– Mikor lesz?

A hangom hangosabb lett.

– Mikor mondod el?

Anyám megszólalt.

– Nem történt semmi.

Megfordultam felé.

– Akkor miért félsz?

Nem válaszolt.

Elena viszont igen.

– Mert ez az egész lehet, hogy sokkal nagyobb annál, mint aminek látszik.

Ránéztem.

– Mit tudsz?

Elena összeszorította az ajkát.

– Semmit biztosan.

– Elena.

Lehajtotta a fejét.

– Három hónappal ezelőtt apa megmutatott nekem egy tervet.

A világ mintha egy pillanatra elnémult volna.

– Milyen tervet?

– Egy új útvonalat. Parkolóval. Hat új kabinnal. Egy konferenciaközponttal.

Éreztem, hogy a vér kifut az arcomból.

– Hol?

Elena rám nézett.

– A lodge alatt. A déli réten.

Dan káromkodott.

Daniel Hayes becsukta a szemét.

Apám azonban még mindig hallgatott.

– Te tudtál erről? – kérdeztem tőle.

– Ez csak egy lehetőség volt.

– A nagyanyámé volt.

– Nem volt a tiéd!

A kiáltása visszhangzott a fenyők között.

Aztán hirtelen elhallgatott.

Mintha ő maga is rájött volna, mit mondott.

Rám nézett.

– Noah…

– Nem.

Hátraléptem.

– Most már értem.

Anyám közelebb jött.

– Mit?

– Miért jöttetek el a végrendeletre.

Senki sem mozdult.

– Nem a nagyanyám miatt.

Elena arca megfeszült.

– Hanem a föld miatt.


Visszafelé a lodge-ba senki sem beszélt.

Amikor beléptünk a nagyanyám nappalijába, Daniel Hayes azonnal a laptopjához ment.

– Van egy dolog, amit látnotok kell.

Megnyitott egy dokumentumot.

Egy régi e-mail volt.

Három hónappal korábbi.

A címzett: Holden Development.

A feladó: Martin Novak.

A levélben egyetlen mondat szerepelt:

„Amint Daria aláírja az engedélyt, azonnal lezárhatjuk az előzetes megállapodást.”

A térdem majdnem megrogyott.

– Ez nem lehet – mondta anyám.

Daniel Hayes rám nézett.

– Ez az e-mail a nagyanyád által átadott digitális archívumból származik.

Apám előrelépett.

– Megmagyarázom.

– Nem.

Ránéztem.

– Most én beszélek.

A hangom meglepően nyugodt volt.

– Tizenkilenc évesen kidobtál az otthonomból, mert szerinted nem voltam elég jó. Most pedig évekkel később visszajöttél, hogy elvedd azt a helyet, amit a nagyanyám nekem hagyott.

Apám arca megkeményedett.

– Nem érted.

– Akkor magyarázd el.

Nem szólt.

– Magyarázd el.

Csend.

Aztán Elena törte meg.

– Volt egy befektetői csoport.

Ránéztem.

– Micsoda?

– A Holden nem egyedül dolgozik.

Daniel Hayes lassan felemelte a fejét.

– Folytasd.

Elena nyelt egyet.