Apám felnevetett.
– Most? Ennek a közepén?
Dan azonban nem nézett rá. Továbbra is engem figyelt.
– Igen. Most. Ha valaki tényleg elkezdett utat építeni a déli réten, akkor minden egyes óra számít.
Daniel Hayes lassan összecsukta a mappát.
– Dannek igaza van. Noah, ha az a terület a birtokhoz tartozik, akkor ezt komolyan kell vennünk.
Apám felállt.
– Nem megyünk sehova.
Ránéztem.
– Én igen.
Elena felvonta a szemöldökét.
– Noah, ne csinálj jelenetet.
– Nem jelenetet csinálok. Megnézem a saját földemet.
A mondat után néhány másodpercig senki sem szólt.
Furcsa érzés volt kimondani.
A saját földemet.
Tizenkilenc éves koromban még azt mondták, hogy nincs jogom a saját életemről dönteni.
Most pedig egy 1,9 millió dolláros birtok tulajdonosa voltam.
De abban a pillanatban egyáltalán nem éreztem magam gazdagnak.
Csak egy fiúnak éreztem magam, aki végre visszakapta azt a helyet, ahol a nagyanyja mindig hitt benne.
Dan felkapta a dzsekijét.
– A kocsim kint van. Öt perc.
Daniel Hayes hozzám fordult.
– Én is megyek.
Apám megvetően nézett rá.
– Ön ügyvéd.
– Pontosan.
Elena ekkor hirtelen felállt.
– Én is megyek.
Anyám ránézett.
– Elena…
– Tudni akarom, mi folyik ott.
Nem tudtam eldönteni, hogy kíváncsiság vagy félelem volt a hangjában.
Talán mindkettő.
Negyven perccel később már a lodge alsó ösvényén álltunk.
A levegő hidegebb volt, mint a városban.
A fenyők között köd ült.
Dan előrement, majd felemelte a kezét.
– Itt.
A földön narancssárga karók álltak.
Tizenkettő.
Talán tizenhárom.
Mindegyik ugyanabban a vonalban.
Egy leendő út vonalában.
Leguggoltam az egyik mellé.
A sár még friss volt körülötte.
Dan egy fényképet készített.
– Ezt tegnap még nem láttam.
– Mikor ellenőrizted utoljára? – kérdeztem.
– Négy napja.
A gyomrom összeszorult.
Négy nap.
Pontosan négy nappal azelőtt, hogy a végrendeletet felolvasták.
Daniel Hayes lehajolt, és egy újabb nyomot vett észre.
– Itt jármű ment át.
Dan bólintott.
– Igen.
Elena körülnézett.
– Lehet, hogy valaki egyszerűen hibázott.
Dan lassan ránézett.
– Aki véletlenül hibázik, nem rak le tizenkét felmérési karót egyenes vonalban.
Senki sem válaszolt.
Aztán Dan elővett egy műanyag tasakot.
– Ezt is ott találtuk.
Benne egy apró fémdarab volt.
Egy kulcstartó.
Rajta egy logó.
Holden Development.
Apám arca elsápadt.
Én pedig ezt észrevettem.
– Ismered őket?
– Nem – mondta túl gyorsan.
Daniel Hayes közbevágott.
– Martin.
Apám felé fordult.
– Mit?
– Ezt a céget ismered?
Apám egy pillanatig hallgatott.
– Mindenki ismeri a környéken.
– Nem ezt kérdeztem.
Apám rám nézett.
– Noah, most tényleg nincs itt az ideje…
– Mikor lesz?
A hangom hangosabb lett.
– Mikor mondod el?
Anyám megszólalt.
– Nem történt semmi.
Megfordultam felé.
– Akkor miért félsz?
Nem válaszolt.
Elena viszont igen.
– Mert ez az egész lehet, hogy sokkal nagyobb annál, mint aminek látszik.
Ránéztem.
– Mit tudsz?
Elena összeszorította az ajkát.
– Semmit biztosan.
– Elena.
Lehajtotta a fejét.
– Három hónappal ezelőtt apa megmutatott nekem egy tervet.
A világ mintha egy pillanatra elnémult volna.
– Milyen tervet?
– Egy új útvonalat. Parkolóval. Hat új kabinnal. Egy konferenciaközponttal.
Éreztem, hogy a vér kifut az arcomból.
– Hol?
Elena rám nézett.
– A lodge alatt. A déli réten.
Dan káromkodott.
Daniel Hayes becsukta a szemét.
Apám azonban még mindig hallgatott.
– Te tudtál erről? – kérdeztem tőle.
– Ez csak egy lehetőség volt.
– A nagyanyámé volt.
– Nem volt a tiéd!
A kiáltása visszhangzott a fenyők között.
Aztán hirtelen elhallgatott.
Mintha ő maga is rájött volna, mit mondott.
Rám nézett.
– Noah…
– Nem.
Hátraléptem.
– Most már értem.
Anyám közelebb jött.
– Mit?
– Miért jöttetek el a végrendeletre.
Senki sem mozdult.
– Nem a nagyanyám miatt.
Elena arca megfeszült.
– Hanem a föld miatt.
Visszafelé a lodge-ba senki sem beszélt.
Amikor beléptünk a nagyanyám nappalijába, Daniel Hayes azonnal a laptopjához ment.
– Van egy dolog, amit látnotok kell.
Megnyitott egy dokumentumot.
Egy régi e-mail volt.
Három hónappal korábbi.
A címzett: Holden Development.
A feladó: Martin Novak.
A levélben egyetlen mondat szerepelt:
„Amint Daria aláírja az engedélyt, azonnal lezárhatjuk az előzetes megállapodást.”
A térdem majdnem megrogyott.
– Ez nem lehet – mondta anyám.
Daniel Hayes rám nézett.
– Ez az e-mail a nagyanyád által átadott digitális archívumból származik.
Apám előrelépett.
– Megmagyarázom.
– Nem.
Ránéztem.
– Most én beszélek.
A hangom meglepően nyugodt volt.
– Tizenkilenc évesen kidobtál az otthonomból, mert szerinted nem voltam elég jó. Most pedig évekkel később visszajöttél, hogy elvedd azt a helyet, amit a nagyanyám nekem hagyott.
Apám arca megkeményedett.
– Nem érted.
– Akkor magyarázd el.
Nem szólt.
– Magyarázd el.
Csend.
Aztán Elena törte meg.
– Volt egy befektetői csoport.
Ránéztem.
– Micsoda?
– A Holden nem egyedül dolgozik.
Daniel Hayes lassan felemelte a fejét.
– Folytasd.
Elena nyelt egyet.






