– Egy magánbefektetői csoport finanszírozza a projektet. Ha a lodge és a déli rét egy csomagban bekerül a fejlesztésbe, az egész terület értéke több mint nyolcmillió dollár lehet.
A szoba mintha összeszűkült volna.
Nyolcmillió.
Az 1,9 milliós érték csak a jelenlegi becslés volt.
A valódi cél nem a lodge volt.
A föld volt.
A nagyanyám azonban tudta.
És ezért készítette elő mindezt.
Daniel Hayes elővett egy másik mappát.
– Van még valami.
Kinyitotta.
– Daria Novak egy második végrendelet-tervezetet is készített.
Anyám elsápadt.
– Mi?
– Nem lépett hatályba – folytatta az ügyvéd –, mert a végső dokumentumot később módosította.
– Mit tartalmazott? – kérdeztem.
Daniel rám nézett.
– A teljes lodge-t egy alapítványra hagyta volna.
Elena összeráncolta a homlokát.
– Akkor miért nem tette?
Daniel egy pillanatra elhallgatott.
– Mert megváltoztatta a véleményét.
– Miért?
Az ügyvéd becsukta a mappát.
– Mert rájött, hogy ha az alapítványhoz kerül, a családja valószínűleg megpróbálja megtámadni.
Rám nézett.
– Ezért választott téged.
A torkom elszorult.
– Miért?
Daniel hangja halkabb lett.
– Mert azt írta: „Noah nem a földet fogja birtokolni. A föld fogja megtanítani Noah-t arra, hogyan bízzon újra önmagában.”
Elfordultam.
A szemem megtelt könnyel.
A nagyanyám.
Még a halála után is tudta, mit kell mondania.
Aznap este egyedül maradtam a lodge-ban.
A kandalló előtt ültem.
A nagyanyám régi széke mellett.
Az asztalon ott volt a kulcscsomó, amit még életében nekem adott.
Hirtelen észrevettem valamit.
A kulcstartó hátoldalán egy apró szám volt.
317.
Felálltam.
A nagyanyám hálószobájába mentem.
A szekrény mögött találtam egy keskeny falpanelt.
A kulcs pontosan beleillett.
A panel kinyílt.
Egy kis fémdoboz volt mögötte.
Benne egyetlen boríték.
A nevemmel.
NOAH. CSAK AKKOR NYISD KI, HA MÁR MEGÉRTETTED, MIÉRT HAGYTAM RÁD A LODGE-OT.
Leültem a padlóra.
Felbontottam.
A levél rövid volt.
De az utolsó két mondat után percekig nem tudtam megmozdulni.
„Nem azért adtam neked ezt a házat, mert te voltál a kedvenc unokám.
Azért adtam, mert te voltál az egyetlen, aki soha nem akarta birtokolni.”
A levél alatt egy név szerepelt.
Egy név, amit még soha nem hallottam.
Evelyn Novak.
A nagyanyám testvére.
A levél végén pedig ez állt:
„Ha Martinék eljutnak idáig, keresd meg Evelynt. Ő tudja, mit tettem a lodge alatti földdel harminc évvel ezelőtt.”
Megállt bennem a levegő.
A lodge alatti földdel?
Harminc évvel ezelőtt?
Aznap este azt hittem, már minden titokra fény derült.
Tévedtem.
Mert másnap reggel Daniel Hayes felhívott.
A hangja komoly volt.
– Noah, van egy problémánk.
– Micsoda?
– Holden Development ma reggel új kérelmet nyújtott be.
– Milyen kérelmet?
Egy pillanatig hallgatott.
– Azt állítják, hogy a déli rét egy része nem tartozik a lodge-hoz.
– Dehogynem.
– Tudom.
– Akkor miért próbálják megszerezni?
Daniel nem válaszolt azonnal.
Aztán kimondta:
– Mert szerintük van egy régi földhasználati szerződés, amely alapján a terület valójában nem Daria Novak tulajdona.
Éreztem, hogy összeszorul a mellkasom.
– Kié?
Daniel hangja szinte suttogásra váltott.
– Egy olyan cégé, amelyet harminc éve felszámoltak.
– Mi volt a neve?
Csend.
– Novak Timber & Land.
Megdermedtem.
Ez volt a nagyapám vállalkozásának neve.
Daniel folytatta:
– És Noah…
– Igen?
– A dokumentumon nem a nagyapád aláírása szerepel.
– Akkor kié?
Daniel lassan válaszolt.
– A nagyanyádé.
A kezemben lévő levélre néztem.
Evelyn Novak neve ott állt előttem.
És abban a pillanatban megértettem.
A végrendelet nem a történet vége volt.
Hanem az első ajtó.
És valaki harminc éve pontosan azért hagyott kulcsot nekem, hogy most kinyissam.






