Felálltam.
A taps egyetlen pillanat alatt halt el.
Nem azért, mert bárki megértette volna, mi történik, hanem mert a közönség hirtelen rájött, hogy a nő, akiről az imént úgy beszéltek, mintha csak egy hideg, távoli örökösnő lenne, valóban ott ül közöttük.
Julian keze lehullott a térdemről.
Maren arcáról eltűnt a mosoly.
A rendező rám nézett, majd idegesen a kártyájára pillantott.
– Hölgyeim és uraim… – kezdte bizonytalanul. – Kérem, fogadják szeretettel… Eleanor Whitcombot.
Nem siettem a színpad felé.
Előbb Marenre néztem.
A smaragd nyaklánc megcsillant a torkán.
– Szép nyaklánc – mondtam halkan.
Maren ösztönösen a kezével takarta el.
– Julian ajándéka.
– Nem.
A szó olyan csendesen hagyta el a számat, hogy a közönség mégis meghallotta.
– Az anyámé volt.
A terem megfagyott.
Julian felállt.
– Eleanor, ezt nem itt kellene megbeszélnünk.
Ránéztem.
– Éppen ellenkezőleg.
Aztán felmentem a színpadra.
A rendező félreállt, én pedig megálltam a vetítővászon előtt. Mögöttem még mindig az anyám temetésének képe állt.
Az a kép, amelyet Julian és Maren saját történetük díszletévé változtattak.
A közönség nem tudta, mit tegyen.
Én viszont pontosan tudtam.
– Mielőtt folytatják ezt a filmet – mondtam –, szeretnék valamit tisztázni.
Julian elindult felém.
– Eleanor…
Felemeltem a kezem.
– Ne.
Megállt.
– Hat hónappal ezelőtt valaki engedély nélkül belépett a családi archívumba. Három eredeti szerződést eltávolítottak. Két videofelvételt lemásoltak. És valaki hamis licencszerződést készített a nevemben.
A közönség soraiban halk moraj támadt.
Maren rám meredt.
– Ez nevetséges – mondta.
– Akkor talán nem bánod, ha mindenki meglátja.
Ethan Mercer ekkor felállt az első sorból.
A férjem addig nem vette észre.
Az ügyvédem nyugodtan elővette a telefonját.
– Ms. Whitcomb – mondta –, megkaptuk a bíróság végzését.
Julian arca megváltozott.
– Milyen végzést?
Ethan felnézett rá.
– Ideiglenes bírósági végzést, amely megtiltja a Whitcomb családi archívumából származó anyagok további felhasználását vagy terjesztését, amíg a tulajdonjogi és szerzői jogi vita le nem zárul.
A rendező elsápadt.
– De a filmet már bemutattuk…
– Az első húsz percet – felelte Ethan. – A további vetítés jogilag nem folytatható.
Julian dühösen felém fordult.
– Te ezt előre megtervezted?
Ránéztem.
– Nem. Te tervezted meg.
A színpad mögötti vászon hirtelen feketévé vált.
Aztán megjelent egyetlen kép.
A biztonsági kamera felvétele.
Hajnali 2:13.
Julian belépett a Haven House archívumába.
Egyedül.
A következő képen Maren jelent meg.
Aztán mindketten.
A terem teljesen elnémult.
Maren hátrálni kezdett.
– Ez nem azt jelenti, aminek látszik.
– Valóban – mondtam. – Ezért van még három videó.
A következő felvételen Julian egy fekete mappát adott át Marennek.
A harmadikon Maren aláírta a produkciós szerződést.
A negyediken pedig ugyanaz a smaragd nyaklánc volt egy dobozban.
A dátum három hónappal korábbi volt, mint amikor Julian azt állította, hogy „meglepetésként” vásárolta neki.
Egy nő a közönségből hangosan felszisszent.
Valaki suttogni kezdett:
– Te jó ég…
Julian megpróbált közbevágni.
– Ezek kiragadott felvételek!
Ethan felmutatott egy iratot.
– Nem. Ezeket hivatalosan hitelesítették.
Julian rám nézett.
És akkor először láttam rajta valódi félelmet.
Nem azért, mert elveszíthette a házasságát.
Hanem mert elveszíthette a történetet, amelyet saját magáról épített fel.
A férfi, aki néhány perccel korábban még úgy ült mellettem, mint a tökéletes férj, most egyetlen mondattal próbált megmenteni mindent.
– Eleanor, én csak azt akartam, hogy végre megértsenek téged.
Elmosolyodtam.
– Nem.
Közelebb léptem hozzá.
– Te azt akartad, hogy többé senki ne hallgasson meg engem.
A közönség felé fordultam.
– Azért készítették ezt a filmet, mert azt hitték, hogy a családom története az övék lett attól a pillanattól, hogy megszerezték a felvételeinket.
Megérintettem a nyakláncot Maren nyakán.
– De van valami, amit nem lehet ellopni.
Maren remegő kézzel levette az ékszert.
– Tessék.
A kezemben tartottam a smaragdokat.
Ugyanazokat a köveket, amelyeket az anyám viselt azon az utolsó karácsonyon, amikor még élt.
A hátoldalon egy apró metszés volt.
Egy „W” betű.
– Ezt a nyakláncot az anyám hagyta rám – mondtam. – Nem Juliannak. Nem Marennek. Nekem.
A rendező hirtelen közbeszólt:
– De akkor miért mondták nekem, hogy minden jogot a férje kezel?
Julian lehunyta a szemét.
Nem válaszolt.
Én viszont igen.
– Mert azt hitte, hogy soha nem fogom ellenőrizni.
Ethan elővett még egy dokumentumot.
– És van még valami.
A terem újra elcsendesedett.
– A Whitcomb Alapítvány igazgatótanácsa tegnap este rendkívüli ülést tartott. Julian Whitcombot azonnali hatállyal eltávolították minden alapítványi és archívumi tisztségéből.
Julian felkapta a fejét.
– Mi?
– Az igazgatótanács egyhangú döntése volt.
– Ez lehetetlen!
Ethan rám nézett.
– Nem lehetetlen. Már megtörtént.
Julian körülnézett.
A barátai nem néztek rá.
A befektetők a telefonjukat figyelték.
A rendező már a producerével beszélt.
Maren pedig egyedül állt az első sor mellett.
A nő, aki néhány perccel korábban még úgy viselkedett, mintha megkapta volna az életemet, most úgy nézett rám, mintha először látna.
– Eleanor… – suttogta. – Julian azt mondta, hogy te beleegyeztél.
– Tudom.
– Azt mondta, hogy már elváltok.






