Felálltam.

A taps egyetlen pillanat alatt halt el.

Nem azért, mert bárki megértette volna, mi történik, hanem mert a közönség hirtelen rájött, hogy a nő, akiről az imént úgy beszéltek, mintha csak egy hideg, távoli örökösnő lenne, valóban ott ül közöttük.

Julian keze lehullott a térdemről.

Maren arcáról eltűnt a mosoly.

A rendező rám nézett, majd idegesen a kártyájára pillantott.

– Hölgyeim és uraim… – kezdte bizonytalanul. – Kérem, fogadják szeretettel… Eleanor Whitcombot.

Nem siettem a színpad felé.

Előbb Marenre néztem.

A smaragd nyaklánc megcsillant a torkán.

– Szép nyaklánc – mondtam halkan.

Maren ösztönösen a kezével takarta el.

– Julian ajándéka.

– Nem.

A szó olyan csendesen hagyta el a számat, hogy a közönség mégis meghallotta.

– Az anyámé volt.

A terem megfagyott.

Julian felállt.

– Eleanor, ezt nem itt kellene megbeszélnünk.

Ránéztem.

– Éppen ellenkezőleg.

Aztán felmentem a színpadra.

A rendező félreállt, én pedig megálltam a vetítővászon előtt. Mögöttem még mindig az anyám temetésének képe állt.

Az a kép, amelyet Julian és Maren saját történetük díszletévé változtattak.

A közönség nem tudta, mit tegyen.

Én viszont pontosan tudtam.

– Mielőtt folytatják ezt a filmet – mondtam –, szeretnék valamit tisztázni.

Julian elindult felém.

– Eleanor…

Felemeltem a kezem.

– Ne.

Megállt.

– Hat hónappal ezelőtt valaki engedély nélkül belépett a családi archívumba. Három eredeti szerződést eltávolítottak. Két videofelvételt lemásoltak. És valaki hamis licencszerződést készített a nevemben.

A közönség soraiban halk moraj támadt.

Maren rám meredt.

– Ez nevetséges – mondta.

– Akkor talán nem bánod, ha mindenki meglátja.

Ethan Mercer ekkor felállt az első sorból.

A férjem addig nem vette észre.

Az ügyvédem nyugodtan elővette a telefonját.

– Ms. Whitcomb – mondta –, megkaptuk a bíróság végzését.

Julian arca megváltozott.

– Milyen végzést?

Ethan felnézett rá.

– Ideiglenes bírósági végzést, amely megtiltja a Whitcomb családi archívumából származó anyagok további felhasználását vagy terjesztését, amíg a tulajdonjogi és szerzői jogi vita le nem zárul.

A rendező elsápadt.

– De a filmet már bemutattuk…

– Az első húsz percet – felelte Ethan. – A további vetítés jogilag nem folytatható.

Julian dühösen felém fordult.

– Te ezt előre megtervezted?

Ránéztem.

– Nem. Te tervezted meg.

A színpad mögötti vászon hirtelen feketévé vált.

Aztán megjelent egyetlen kép.

A biztonsági kamera felvétele.

Hajnali 2:13.

Julian belépett a Haven House archívumába.

Egyedül.

A következő képen Maren jelent meg.

Aztán mindketten.

A terem teljesen elnémult.

Maren hátrálni kezdett.

– Ez nem azt jelenti, aminek látszik.

– Valóban – mondtam. – Ezért van még három videó.

A következő felvételen Julian egy fekete mappát adott át Marennek.

A harmadikon Maren aláírta a produkciós szerződést.

A negyediken pedig ugyanaz a smaragd nyaklánc volt egy dobozban.

A dátum három hónappal korábbi volt, mint amikor Julian azt állította, hogy „meglepetésként” vásárolta neki.

Egy nő a közönségből hangosan felszisszent.

Valaki suttogni kezdett:

– Te jó ég…

Julian megpróbált közbevágni.

– Ezek kiragadott felvételek!

Ethan felmutatott egy iratot.

– Nem. Ezeket hivatalosan hitelesítették.

Julian rám nézett.

És akkor először láttam rajta valódi félelmet.

Nem azért, mert elveszíthette a házasságát.

Hanem mert elveszíthette a történetet, amelyet saját magáról épített fel.

A férfi, aki néhány perccel korábban még úgy ült mellettem, mint a tökéletes férj, most egyetlen mondattal próbált megmenteni mindent.

– Eleanor, én csak azt akartam, hogy végre megértsenek téged.

Elmosolyodtam.

– Nem.

Közelebb léptem hozzá.

– Te azt akartad, hogy többé senki ne hallgasson meg engem.

A közönség felé fordultam.

– Azért készítették ezt a filmet, mert azt hitték, hogy a családom története az övék lett attól a pillanattól, hogy megszerezték a felvételeinket.

Megérintettem a nyakláncot Maren nyakán.

– De van valami, amit nem lehet ellopni.

Maren remegő kézzel levette az ékszert.

– Tessék.

A kezemben tartottam a smaragdokat.

Ugyanazokat a köveket, amelyeket az anyám viselt azon az utolsó karácsonyon, amikor még élt.

A hátoldalon egy apró metszés volt.

Egy „W” betű.

– Ezt a nyakláncot az anyám hagyta rám – mondtam. – Nem Juliannak. Nem Marennek. Nekem.

A rendező hirtelen közbeszólt:

– De akkor miért mondták nekem, hogy minden jogot a férje kezel?

Julian lehunyta a szemét.

Nem válaszolt.

Én viszont igen.

– Mert azt hitte, hogy soha nem fogom ellenőrizni.

Ethan elővett még egy dokumentumot.

– És van még valami.

A terem újra elcsendesedett.

– A Whitcomb Alapítvány igazgatótanácsa tegnap este rendkívüli ülést tartott. Julian Whitcombot azonnali hatállyal eltávolították minden alapítványi és archívumi tisztségéből.

Julian felkapta a fejét.

– Mi?

– Az igazgatótanács egyhangú döntése volt.

– Ez lehetetlen!

Ethan rám nézett.

– Nem lehetetlen. Már megtörtént.

Julian körülnézett.

A barátai nem néztek rá.

A befektetők a telefonjukat figyelték.

A rendező már a producerével beszélt.

Maren pedig egyedül állt az első sor mellett.

A nő, aki néhány perccel korábban még úgy viselkedett, mintha megkapta volna az életemet, most úgy nézett rám, mintha először látna.

– Eleanor… – suttogta. – Julian azt mondta, hogy te beleegyeztél.

– Tudom.

– Azt mondta, hogy már elváltok.