– Tudom.

– Azt mondta, hogy a nyakláncot nekem adta.

– Ezt is tudom.

Maren szeme megtelt könnyel.

– Akkor miért nem mondtad el korábban?

Ránéztem.

– Mert szükségem volt rá, hogy tovább hazudjatok.

Megdermedt.

– Hogy mi?

– Minden új hazugság újabb bizonyíték lett.

Ethan bezárta a mappáját.

Én pedig visszanéztem a vászonra, ahol még mindig az anyám arca látszott.

– A filmnek vége – mondtam.

A rendező lehajtotta a fejét.

– És mi lesz a történettel?

Elmosolyodtam.

– Most kezdődik az igazi.

Másnap reggel a címlapok már nem arról szóltak, hogy a gazdag Julian Whitcomb milyen romantikusan mentette meg felesége családi örökségét.

Hanem arról, hogy a Whitcomb-házasság egyik legnagyobb botránya hogyan robbant ki egyetlen New York-i premier közepén.

De volt egy dolog, amit a sajtó még nem tudott.

A történet legnagyobb titkát ugyanis nem Julian őrizte.

Hanem az anyám.

Három nappal később Ethan egy régi, lezárt borítékot tett elém.

A borítékon az anyám kézírása állt:

„Eleanor számára. Csak akkor nyisd ki, ha Julian már nem tudja elhallgattatni az igazságot.”

A kezem megállt a pecsét fölött.

Azt hittem, már mindent tudok.

Nem tudtam.

Mert amikor feltörtem a viaszt, az első sor, amit elolvastam, mindent megváltoztatott:

„Kislányom, ha ezt olvasod, akkor már rájöttél, hogy nem Julian az egyetlen férfi, aki megpróbálta elvenni tőlünk a Whitcomb nevet.”