– Tudom.
– Azt mondta, hogy a nyakláncot nekem adta.
– Ezt is tudom.
Maren szeme megtelt könnyel.
– Akkor miért nem mondtad el korábban?
Ránéztem.
– Mert szükségem volt rá, hogy tovább hazudjatok.
Megdermedt.
– Hogy mi?
– Minden új hazugság újabb bizonyíték lett.
Ethan bezárta a mappáját.
Én pedig visszanéztem a vászonra, ahol még mindig az anyám arca látszott.
– A filmnek vége – mondtam.
A rendező lehajtotta a fejét.
– És mi lesz a történettel?
Elmosolyodtam.
– Most kezdődik az igazi.
Másnap reggel a címlapok már nem arról szóltak, hogy a gazdag Julian Whitcomb milyen romantikusan mentette meg felesége családi örökségét.
Hanem arról, hogy a Whitcomb-házasság egyik legnagyobb botránya hogyan robbant ki egyetlen New York-i premier közepén.
De volt egy dolog, amit a sajtó még nem tudott.
A történet legnagyobb titkát ugyanis nem Julian őrizte.
Hanem az anyám.
Három nappal később Ethan egy régi, lezárt borítékot tett elém.
A borítékon az anyám kézírása állt:
„Eleanor számára. Csak akkor nyisd ki, ha Julian már nem tudja elhallgattatni az igazságot.”
A kezem megállt a pecsét fölött.
Azt hittem, már mindent tudok.
Nem tudtam.
Mert amikor feltörtem a viaszt, az első sor, amit elolvastam, mindent megváltoztatott:
„Kislányom, ha ezt olvasod, akkor már rájöttél, hogy nem Julian az egyetlen férfi, aki megpróbálta elvenni tőlünk a Whitcomb nevet.”






