– Rossz ajtón kopogtattál – suttogtam.
Aznap éjjel nem aludtam.
Nem azért, mert féltem Victortól.
Hanem azért, mert tudtam, hogy mostantól minden egyes lépése bizonyíték lehet ellene.
Hajnali kettőkor Sophia végre elaludt a vendégszobában. Az orvosom megerősítette, hogy a baba szerencsére jól van, bár Sophia bokája súlyosan meghúzódott, az ajkán pedig több öltést is kellett ejteni.
Én a dolgozószobámban ültem.
Előttem három monitor világított.
Az egyik képernyőn Victor Hale neve szerepelt.
A másikon egy titkos szövetségi nyomozás ügyszáma.
A harmadikon pedig egy lista volt.
Tizenhét név.
Rendőrök.
Ügyészek.
Egy megyei bíró.
Két vállalkozó.
És három olyan ember, akikről a nyilvánosság azt hitte, hogy tiszteletre méltó üzletemberek.
Mindannyian Victor hálózatának részei voltak.
De volt valami, amit Victor nem tudott.
A szövetségi nyomozás nem most kezdődött.
Tizennégy hónappal korábban kezdtem figyelni rá.
Amikor egy ügyemben egy tanú eltűnt.
Amikor egy másik tanú hirtelen visszavonta a vallomását.
Amikor egy harmadik ember holtan került elő egy folyóparton.
Mindig ugyanaz a név bukkant fel a háttérben.
Victor Hale.
Csakhogy addig nem volt elég bizonyítékunk.
Most már volt.
És azon az éjszakán, amikor Sophia hozzám menekült, Victor még egy hibát követett el.
Megfenyegetett egy szövetségi bírót.
Nem tudta, hogy én vagyok az.
Hajnali három óra tizenhét perckor újabb üzenet érkezett.
„Utolsó esély. Küldd vissza Sophiát.”
Alatta egy fénykép.
Sophia régi házának nappalija.
Az asztalon egy babaruha.
Mellette egy kés.
Összeszorítottam az állkapcsomat.
Nem válaszoltam.
Ehelyett felvettem a telefont, és tárcsáztam egy számot.
– Monroe – szólt bele egy férfihang.
– Itt Eleanor Whitmore.
A vonal másik végén néhány másodpercig csend volt.
– Bíró asszony?
– Aktiválják a második fázist.
– Biztos benne?
Az ablakhoz sétáltam.
A kertet köd borította.
– Teljesen.
– A lánya miatt?
– Nem – feleltem hidegen. – A lányom miatt most már nincs szükségem okra.
Reggel hatkor Sophia felébredt.
A vendégszoba ajtajában állt, egyik kezét a hasán tartva.
– Anya?
Megfordultam.
– Itt vagyok.
– Mit fogsz csinálni?
Ránéztem.
– Amit eddig is kellett volna.
Sophia szeme megtelt könnyel.
– Félek.
Odamentem hozzá, és megfogtam a kezét.
– Tudom.
– Victor azt mondta, hogy ha elhagyom, mindent elveszítünk. A házat. A pénzt. A gyerekemet.
– Hazudott.
– Honnan tudod?
Egy pillanatra elhallgattam.
Aztán kimondtam azt, amit évek óta titkoltam előle.
– Mert nem vagyok az a nő, akinek Victor hitt.
Sophia rám nézett.
– Mit jelent ez?
Kinyitottam a dolgozószoba ajtaját.
– Ülj le.
Leült.
Én pedig elővettem egy fekete mappát a széfből.
A tetején egyetlen szó állt:
HALE.
Sophia keze remegni kezdett.
– Anya… mi ez?
– Az apád halála óta dolgozom ezen az ügyön.
– Apa?
Bólintottam.
– Az apád nem szívrohamban halt meg.
Sophia arca elfehéredett.
– Mit mondasz?
– Megölték.
A csend olyan súlyos lett, hogy szinte hallani lehetett.
– Ki?
Ránéztem.
– Victor egyik üzlettársa.
Sophia hátralépett.
– De Victor akkor még nem is ismert minket.
– Pontosan.
Elővettem egy fényképet.
Egy fiatalabb Victort ábrázolt.
Sophia elnémult.
– Nem lehet…
– De lehet.
– Anya, miért nem mondtad el?
– Mert azt hittem, biztonságban vagy, amíg távol maradsz tőlük.
– És most?
Becsuktam a mappát.
– Most már nem vagy biztonságban.
Délutánra Victor emberei megjelentek a ház előtt.
Négy fekete terepjáró.
Hat férfi.
Az egyik egyenruhát viselt.
A kapuhoz lépett.
– Eleanor Whitmore bíró! – kiáltotta. – A lányát vissza kell adnia a férjének!
Sophia a függöny mögül figyelte őket.
– Ők azok – suttogta.
Én azonban csak elmosolyodtam.
– Tudom.
– Mit fogsz tenni?
– Semmit.
– Semmit?
– Várunk.
Néhány másodperccel később egy fekete szövetségi jármű kanyarodott be az utcába.
Aztán még egy.
A férfiak a kapunál megfordultak.
Az egyik elővette a telefonját.
– Uram… baj van.
A következő pillanatban az utcát ellepték a szövetségi ügynökök.
– Mindenki maradjon a helyén!
A férfi, aki korábban a rendőrségre hivatkozott, elsápadt.
Egy ügynök odalépett hozzá.
– Victor Hale nevében jár el?
A férfi nem válaszolt.
– Akkor letartóztatom.
Sophia döbbenten nézett rám.
– Anya…
Megfogtam a vállát.
– Ez még csak a kezdet.
Victor ekkor hívott.
Felvettem.
– Mit tettél? – ordította.
– Semmit.
– Azt hiszed, megállíthatsz?
– Nem hiszem.
– Akkor miért csinálod ezt?
Elmosolyodtam.
– Mert már megállítottalak.
Csend.
– Ki vagy te?
Most először hallottam valódi félelmet a hangjában.
– Az a kérdés, Victor, hogy te miért nem tudtad, ki vagyok.
– Eleanor…
– Bíró Eleanor Whitmore.
A vonal túlsó végén elakadt a lélegzete.
– Nem…
– De.
– Ez nem lehet igaz.
– Két órával azelőtt, hogy a lányom az ajtómon kopogtatott, aláírtam a házkutatási és lehallgatási engedélyeket a teljes hálózatod ellen.
Victor nem szólt.
– És most – folytattam –, minden egyes telefonhívásodat, minden egyes pénzmozgásodat és minden egyes emberedet figyeljük.
– A lányomat akarom.
– Nem.
– Ő a feleségem!
– Már nem.
A következő mondat azonban megváltoztatta az egész helyzetet.
Victor halkabb lett.






