– Eleanor… ha letartóztatsz, a lányod is meghal.

Megfagyott bennem minden.

– Mit mondtál?

– Nem én vagyok az egyetlen, aki tud róla.

– Miről?

Victor felnevetett.

– A gyermekről.

A kezem ökölbe szorult.

– Mit tudsz?

– Hogy a baba nem az én gyermekem.

A vonal megszakadt.

Sophia az ajtóban állt.

Az arcáról eltűnt minden szín.

– Anya…

Ránéztem.

– Mit jelent ez?

Sophia sírni kezdett.

– Victor tudja.

– Mit?

Megfogta a hasát.

– Hogy a baba… nem az övé.

A világ egy pillanatra elnémult.

– Kié?

Sophia lehunyta a szemét.

– Nem tudom, hogyan fogod ezt megbocsátani.

– Sophia.

– Anya…

– Kié a gyermek?

Lassan rám nézett.

– A férfié, akit Victor egy éve megöletett.

Éreztem, hogy a kezemből kiesik a pohár.

Az üveg széttört a márványpadlón.

Sophia pedig kimondta azt a nevet, amelyet tizennégy hónapja próbáltam elfelejteni.

– A gyermeked apja… a te nyomozópartnered fia.

A férfié, akinek a halála miatt kezdtem el vizsgálni Victort.

A férfié, akinek megígértem, hogy egyszer igazságot szolgáltatok.

És hirtelen megértettem.

Victor nem azért akarta visszakapni Sophiát.

Nem a feleségét akarta.

A születendő gyermeket akarta.

Mert a gyermek volt az egyetlen élő bizonyíték arra, hogy Victor hazugságai sokkal mélyebbre nyúltak, mint azt bárki valaha gondolta.

Felnéztem Sophiára.

– Most már értem.

– Mit?

Elővettem a telefonomat.

– Miért hagyott Victor életben téged.

– Miért?

Megnyomtam a hívás gombot.

– Mert azt hitte, hogy a gyermekével együtt te vagy az utolsó bizonyíték, amit még el tud rejteni.

A vonal másik végén az ügynök felvette.

– Monroe.

– Azonnal hozzanak egy genetikai szakértőt.

– Mi történt?

Ránéztem Sophiára.

– Megtaláltuk az ügy hiányzó láncszemét.

És ekkor a ház előtt hirtelen fékcsikorgás hallatszott.

Egy újabb fekete autó állt meg a kapu előtt.

Az ajtó kinyílt.

Egy nő szállt ki.

Sophia felismerte.

És olyan hangosan sikított fel, hogy az egész ház beleremegett.

– Ő nem halott!
::

A ROSSZ AJTÓN KOPOGTATOTT

– Rossz ajtón kopogtattál – suttogtam.

Aznap éjjel nem aludtam.

Nem azért, mert féltem Victortól.

Hanem azért, mert tudtam, hogy mostantól minden egyes lépése bizonyíték lehet ellene.

Hajnali kettőkor Sophia végre elaludt a vendégszobában. Az orvosom megerősítette, hogy a baba szerencsére jól van, bár Sophia bokája súlyosan meghúzódott, az ajkán pedig több öltést is kellett ejteni.

Én a dolgozószobámban ültem.

Előttem három monitor világított.

Az egyik képernyőn Victor Hale neve szerepelt.

A másikon egy titkos szövetségi nyomozás ügyszáma.

A harmadikon pedig egy lista volt.

Tizenhét név.

Rendőrök.

Ügyészek.

Egy megyei bíró.

Két vállalkozó.

És három olyan ember, akikről a nyilvánosság azt hitte, hogy tiszteletre méltó üzletemberek.

Mindannyian Victor hálózatának részei voltak.

De volt valami, amit Victor nem tudott.

A szövetségi nyomozás nem most kezdődött.

Tizennégy hónappal korábban kezdtem figyelni rá.

Amikor egy ügyemben egy tanú eltűnt.

Amikor egy másik tanú hirtelen visszavonta a vallomását.

Amikor egy harmadik ember holtan került elő egy folyóparton.

Mindig ugyanaz a név bukkant fel a háttérben.

Victor Hale.

Csakhogy addig nem volt elég bizonyítékunk.

Most már volt.

És azon az éjszakán, amikor Sophia hozzám menekült, Victor még egy hibát követett el.

Megfenyegetett egy szövetségi bírót.

Nem tudta, hogy én vagyok az.


Hajnali három óra tizenhét perckor újabb üzenet érkezett.

„Utolsó esély. Küldd vissza Sophiát.”

Alatta egy fénykép.

Sophia régi házának nappalija.

Az asztalon egy babaruha.

Mellette egy kés.

Összeszorítottam az állkapcsomat.

Nem válaszoltam.

Ehelyett felvettem a telefont, és tárcsáztam egy számot.

– Monroe – szólt bele egy férfihang.

– Itt Eleanor Whitmore.

A vonal másik végén néhány másodpercig csend volt.

– Bíró asszony?

– Aktiválják a második fázist.

– Biztos benne?

Az ablakhoz sétáltam.

A kertet köd borította.

– Teljesen.

– A lánya miatt?

– Nem – feleltem hidegen. – A lányom miatt most már nincs szükségem okra.


Reggel hatkor Sophia felébredt.

A vendégszoba ajtajában állt, egyik kezét a hasán tartva.

– Anya?

Megfordultam.

– Itt vagyok.

– Mit fogsz csinálni?

Ránéztem.

– Amit eddig is kellett volna.

Sophia szeme megtelt könnyel.

– Félek.

Odamentem hozzá, és megfogtam a kezét.

– Tudom.

– Victor azt mondta, hogy ha elhagyom, mindent elveszítünk. A házat. A pénzt. A gyerekemet.

– Hazudott.

– Honnan tudod?

Egy pillanatra elhallgattam.

Aztán kimondtam azt, amit évek óta titkoltam előle.

– Mert nem vagyok az a nő, akinek Victor hitt.

Sophia rám nézett.

– Mit jelent ez?

Kinyitottam a dolgozószoba ajtaját.

– Ülj le.

Leült.

Én pedig elővettem egy fekete mappát a széfből.

A tetején egyetlen szó állt:

HALE.

Sophia keze remegni kezdett.

– Anya… mi ez?

– Az apád halála óta dolgozom ezen az ügyön.

– Apa?

Bólintottam.

– Az apád nem szívrohamban halt meg.

Sophia arca elfehéredett.

– Mit mondasz?

– Megölték.

A csend olyan súlyos lett, hogy szinte hallani lehetett.

– Ki?

Ránéztem.

– Victor egyik üzlettársa.

Sophia hátralépett.

– De Victor akkor még nem is ismert minket.

– Pontosan.

Elővettem egy fényképet.

Egy fiatalabb Victort ábrázolt.

Sophia elnémult.

– Nem lehet…