– De lehet.
– Anya, miért nem mondtad el?
– Mert azt hittem, biztonságban vagy, amíg távol maradsz tőlük.
– És most?
Becsuktam a mappát.
– Most már nem vagy biztonságban.
Délutánra Victor emberei megjelentek a ház előtt.
Négy fekete terepjáró.
Hat férfi.
Az egyik egyenruhát viselt.
A kapuhoz lépett.
– Eleanor Whitmore bíró! – kiáltotta. – A lányát vissza kell adnia a férjének!
Sophia a függöny mögül figyelte őket.
– Ők azok – suttogta.
Én azonban csak elmosolyodtam.
– Tudom.
– Mit fogsz tenni?
– Semmit.
– Semmit?
– Várunk.
Néhány másodperccel később egy fekete szövetségi jármű kanyarodott be az utcába.
Aztán még egy.
A férfiak a kapunál megfordultak.
Az egyik elővette a telefonját.
– Uram… baj van.
A következő pillanatban az utcát ellepték a szövetségi ügynökök.
– Mindenki maradjon a helyén!
A férfi, aki korábban a rendőrségre hivatkozott, elsápadt.
Egy ügynök odalépett hozzá.
– Victor Hale nevében jár el?
A férfi nem válaszolt.
– Akkor letartóztatom.
Sophia döbbenten nézett rám.
– Anya…
Megfogtam a vállát.
– Ez még csak a kezdet.
Victor ekkor hívott.
Felvettem.
– Mit tettél? – ordította.
– Semmit.
– Azt hiszed, megállíthatsz?
– Nem hiszem.
– Akkor miért csinálod ezt?
Elmosolyodtam.
– Mert már megállítottalak.
Csend.
– Ki vagy te?
Most először hallottam valódi félelmet a hangjában.
– Az a kérdés, Victor, hogy te miért nem tudtad, ki vagyok.
– Eleanor…
– Bíró Eleanor Whitmore.
A vonal túlsó végén elakadt a lélegzete.
– Nem…
– De.
– Ez nem lehet igaz.
– Két órával azelőtt, hogy a lányom az ajtómon kopogtatott, aláírtam a házkutatási és lehallgatási engedélyeket a teljes hálózatod ellen.
Victor nem szólt.
– És most – folytattam –, minden egyes telefonhívásodat, minden egyes pénzmozgásodat és minden egyes emberedet figyeljük.
– A lányomat akarom.
– Nem.
– Ő a feleségem!
– Már nem.
A következő mondat azonban megváltoztatta az egész helyzetet.
Victor halkabb lett.
– Eleanor… ha letartóztatsz, a lányod is meghal.
Megfagyott bennem minden.
– Mit mondtál?
– Nem én vagyok az egyetlen, aki tud róla.
– Miről?
Victor felnevetett.
– A gyermekről.
A kezem ökölbe szorult.
– Mit tudsz?
– Hogy a baba nem az én gyermekem.
A vonal megszakadt.
Sophia az ajtóban állt.
Az arcáról eltűnt minden szín.
– Anya…
Ránéztem.
– Mit jelent ez?
Sophia sírni kezdett.
– Victor tudja.
– Mit?
Megfogta a hasát.
– Hogy a baba… nem az övé.
A világ egy pillanatra elnémult.
– Kié?
Sophia lehunyta a szemét.
– Nem tudom, hogyan fogod ezt megbocsátani.
– Sophia.
– Anya…
– Kié a gyermek?
Lassan rám nézett.
– A férfié, akit Victor egy éve megöletett.
Éreztem, hogy a kezemből kiesik a pohár.
Az üveg széttört a márványpadlón.
Sophia pedig kimondta azt a nevet, amelyet tizennégy hónapja próbáltam elfelejteni.
– A gyermeked apja… a te nyomozópartnered fia.
A férfié, akinek a halála miatt kezdtem el vizsgálni Victort.
A férfié, akinek megígértem, hogy egyszer igazságot szolgáltatok.
És hirtelen megértettem.
Victor nem azért akarta visszakapni Sophiát.
Nem a feleségét akarta.
A születendő gyermeket akarta.
Mert a gyermek volt az egyetlen élő bizonyíték arra, hogy Victor hazugságai sokkal mélyebbre nyúltak, mint azt bárki valaha gondolta.
Felnéztem Sophiára.
– Most már értem.
– Mit?
Elővettem a telefonomat.
– Miért hagyott Victor életben téged.
– Miért?
Megnyomtam a hívás gombot.
– Mert azt hitte, hogy a gyermekével együtt te vagy az utolsó bizonyíték, amit még el tud rejteni.
A vonal másik végén az ügynök felvette.
– Monroe.
– Azonnal hozzanak egy genetikai szakértőt.
– Mi történt?
Ránéztem Sophiára.
– Megtaláltuk az ügy hiányzó láncszemét.
És ekkor a ház előtt hirtelen fékcsikorgás hallatszott.
Egy újabb fekete autó állt meg a kapu előtt.
Az ajtó kinyílt.
Egy nő szállt ki.
Sophia felismerte.
És olyan hangosan sikított fel, hogy az egész ház beleremegett.
– Ő nem halott!






