– De lehet.

– Anya, miért nem mondtad el?

– Mert azt hittem, biztonságban vagy, amíg távol maradsz tőlük.

– És most?

Becsuktam a mappát.

– Most már nem vagy biztonságban.


Délutánra Victor emberei megjelentek a ház előtt.

Négy fekete terepjáró.

Hat férfi.

Az egyik egyenruhát viselt.

A kapuhoz lépett.

– Eleanor Whitmore bíró! – kiáltotta. – A lányát vissza kell adnia a férjének!

Sophia a függöny mögül figyelte őket.

– Ők azok – suttogta.

Én azonban csak elmosolyodtam.

– Tudom.

– Mit fogsz tenni?

– Semmit.

– Semmit?

– Várunk.

Néhány másodperccel később egy fekete szövetségi jármű kanyarodott be az utcába.

Aztán még egy.

A férfiak a kapunál megfordultak.

Az egyik elővette a telefonját.

– Uram… baj van.

A következő pillanatban az utcát ellepték a szövetségi ügynökök.

– Mindenki maradjon a helyén!

A férfi, aki korábban a rendőrségre hivatkozott, elsápadt.

Egy ügynök odalépett hozzá.

– Victor Hale nevében jár el?

A férfi nem válaszolt.

– Akkor letartóztatom.

Sophia döbbenten nézett rám.

– Anya…

Megfogtam a vállát.

– Ez még csak a kezdet.


Victor ekkor hívott.

Felvettem.

– Mit tettél? – ordította.

– Semmit.

– Azt hiszed, megállíthatsz?

– Nem hiszem.

– Akkor miért csinálod ezt?

Elmosolyodtam.

– Mert már megállítottalak.

Csend.

– Ki vagy te?

Most először hallottam valódi félelmet a hangjában.

– Az a kérdés, Victor, hogy te miért nem tudtad, ki vagyok.

– Eleanor…

– Bíró Eleanor Whitmore.

A vonal túlsó végén elakadt a lélegzete.

– Nem…

– De.

– Ez nem lehet igaz.

– Két órával azelőtt, hogy a lányom az ajtómon kopogtatott, aláírtam a házkutatási és lehallgatási engedélyeket a teljes hálózatod ellen.

Victor nem szólt.

– És most – folytattam –, minden egyes telefonhívásodat, minden egyes pénzmozgásodat és minden egyes emberedet figyeljük.

– A lányomat akarom.

– Nem.

– Ő a feleségem!

– Már nem.


A következő mondat azonban megváltoztatta az egész helyzetet.

Victor halkabb lett.

– Eleanor… ha letartóztatsz, a lányod is meghal.

Megfagyott bennem minden.

– Mit mondtál?

– Nem én vagyok az egyetlen, aki tud róla.

– Miről?

Victor felnevetett.

– A gyermekről.

A kezem ökölbe szorult.

– Mit tudsz?

– Hogy a baba nem az én gyermekem.

A vonal megszakadt.

Sophia az ajtóban állt.

Az arcáról eltűnt minden szín.

– Anya…

Ránéztem.

– Mit jelent ez?

Sophia sírni kezdett.

– Victor tudja.

– Mit?

Megfogta a hasát.

– Hogy a baba… nem az övé.

A világ egy pillanatra elnémult.

– Kié?

Sophia lehunyta a szemét.

– Nem tudom, hogyan fogod ezt megbocsátani.

– Sophia.

– Anya…

– Kié a gyermek?

Lassan rám nézett.

– A férfié, akit Victor egy éve megöletett.

Éreztem, hogy a kezemből kiesik a pohár.

Az üveg széttört a márványpadlón.

Sophia pedig kimondta azt a nevet, amelyet tizennégy hónapja próbáltam elfelejteni.

– A gyermeked apja… a te nyomozópartnered fia.

A férfié, akinek a halála miatt kezdtem el vizsgálni Victort.

A férfié, akinek megígértem, hogy egyszer igazságot szolgáltatok.

És hirtelen megértettem.

Victor nem azért akarta visszakapni Sophiát.

Nem a feleségét akarta.

A születendő gyermeket akarta.

Mert a gyermek volt az egyetlen élő bizonyíték arra, hogy Victor hazugságai sokkal mélyebbre nyúltak, mint azt bárki valaha gondolta.

Felnéztem Sophiára.

– Most már értem.

– Mit?

Elővettem a telefonomat.

– Miért hagyott Victor életben téged.

– Miért?

Megnyomtam a hívás gombot.

– Mert azt hitte, hogy a gyermekével együtt te vagy az utolsó bizonyíték, amit még el tud rejteni.

A vonal másik végén az ügynök felvette.

– Monroe.

– Azonnal hozzanak egy genetikai szakértőt.

– Mi történt?

Ránéztem Sophiára.

– Megtaláltuk az ügy hiányzó láncszemét.

És ekkor a ház előtt hirtelen fékcsikorgás hallatszott.

Egy újabb fekete autó állt meg a kapu előtt.

Az ajtó kinyílt.

Egy nő szállt ki.

Sophia felismerte.

És olyan hangosan sikított fel, hogy az egész ház beleremegett.

– Ő nem halott!