A vendégház kulcsát azóta is ugyanazon a helyen tartottam: a dolgozószobám egyik fiókjában, egy kis porcelántál mellett.

Most azonban Preston úgy beszélt róla, mintha már az övé lenne.

– Anya, ne csinálj ebből problémát – mondta türelmetlenül. – Mi vagyunk a családod. Neked már nincs szükséged ekkora házra.

Kendra közben körbejárta a nappalit, és megérintette a márvány kandalló szélét.

– Szerintem a mi bútoraink is szépen mutatnának itt.

Lenéztem rá.

– A ti bútoraitok?

– Igen – válaszolta természetesen. – Ha Prestonék beköltöznek, nyilván átrendezzük a házat.

Preston bólintott.

– A vendégház pedig tökéletes neked. Van benne fürdőszoba, konyha és külön bejárat. Sokkal praktikusabb.

Egy pillanatig senki sem szólt.

Aztán megkérdeztem:

– És mikor döntöttétek el mindezt?

Preston elmosolyodott.

– Most.

Nem emeltem fel a hangom.

– Akkor rossz hírem van. Én nem adtam oda nektek a házat.

A mosoly eltűnt az arcáról.

– Anya, ne légy nevetséges.

– Nem vagyok nevetséges.

– Akkor makacs vagy.

– Lehet.

Kendra közbevágott.

– Evelyn, szerintem Preston csak azt próbálja mondani, hogy ennek semmi értelme. Egyedül élsz egy hatalmas házban, miközben nekünk egyre több helyre van szükségünk.

– Nektek?

– Lila miatt is – mondta. – Jó lenne neki egy nagy udvar, medence, biztonságos környezet.

Lenéztem a fiamra.

– Lila mindig szívesen látott vendég nálam. De ez nem jelenti azt, hogy az apja beköltözhet.

Preston arca megfeszült.

– Rendben. Akkor beszéljünk komolyan.

A zsebébe nyúlt, és elővette a telefonját.

– Tudod, hogy apám mennyire aggódik érted?

Erre már felnéztem.

– Richard?

– Igen.

– Mi köze van neki ehhez?

Preston egy pillanatra elhallgatott.

– Szerinte nem vagy képes egyedül kezelni egy ekkora vagyont.

Keserűen elmosolyodtam.

– Természetesen ezt gondolja.

– Ő azt mondja, hogy valószínűleg túl sokat fizettél ezért a házért, és rossz döntéseket hozol.

– Érdekes. Harmincnégy évig én kezeltem a családi pénzügyeket.

– De apa építette fel a vállalkozását.

– És én segítettem megtartani.

Preston megvonta a vállát.

– Mindegy. Ő azt mondja, ha szükséges, jogi úton is el lehet intézni, hogy valaki segítsen neked a vagyonod kezelésében.

Ekkor már pontosan értettem, mi történik.

Ez nem spontán családi látogatás volt.

Nem a ház tetszett meg nekik aznap.

Már tervük volt.

Felálltam.

– Preston, most azonnal menjetek el.

A szeme összeszűkült.

– Kidobsz minket?

– Igen.

– A saját fiadat?

– A saját otthonomból.

Kendra felháborodva felsóhajtott.

– Ez hihetetlen.

Preston azonban nem mozdult.

– Anya, ne kényszeríts rá, hogy rendőrt hívjak.

Csend lett.

Majdnem elnevettem magam.

– Te akarsz rendőrt hívni, mert nem engedem, hogy beköltözz a házamba?

– Igen, ha szükséges.

– Akkor hívd.

Elővette a telefonját.

És valóban tárcsázni kezdett.

Csakhogy ekkor én is elővettem a saját telefonomat.

Nem a rendőrséget hívtam.

Az ügyvédemet.

– Susan? – mondtam nyugodtan. – Eljött az idő.

Preston rám nézett.

– Milyen ügyvéd?

– Az, aki három hete készítette elő a vagyonvédelmi dokumentumaimat.

A tekintete megváltozott.

– Milyen dokumentumokat?

Nem válaszoltam.

Néhány perccel később megszólalt a kapucsengő.

Egy elegáns, ötvenes éveiben járó nő állt a bejáratnál, mellette egy férfi sötét öltönyben.

Susan Mitchell, az ügyvédem.

És vele Marcus Reed, a közjegyző.

Preston elsápadt.

– Te ezt előre megtervezted?

– Nem – feleltem. – Ti viszont igen.

Susan belépett, és egy vastag mappát tett az étkezőasztalra.

– Evelyn, ahogy kérted, minden dokumentum elkészült.

Preston odalépett.

– Milyen dokumentumok?

Susan ránézett.

– Ön Preston Hale?

– Igen.

– Akkor talán jobb, ha meghallgatja, amit az édesanyja mondani fog.

Kinyitottam a mappát.

Az első oldalon a villa tulajdoni lapjának másolata feküdt.

Az én nevemmel.

Egyedüli tulajdonosként.

A második oldalon egy külön vagyonkezelési nyilatkozat volt.

A harmadikon pedig valami, amitől Preston teljesen megdermedt.

– Ez nem lehet igaz – suttogta.

– De igaz.

A dokumentum szerint a teljes ingatlan, valamint a hozzá kapcsolódó vagyon egy részét egy olyan családi alapba helyeztem, amelynek elsődleges kedvezményezettje Lila volt.

Preston rám nézett.

– A lányom?

– Igen.

– Akkor én öröklöm.

– Nem.

Ez a szó olyan csendesen hagyta el a számat, hogy szinte mégis hangosabbnak tűnt minden másnál.

– Lila kapja majd, amikor eléri a meghatározott életkort. Te nem.

Preston arca eltorzult.

– Te ellenem fordítod a saját unokádat?

– Nem. Megvédelek titeket egymástól.

Kendra közbevágott:

– Ez nevetséges! Preston a fiad!

– Pontosan ezért adtam neki lehetőséget arra, hogy családként viselkedjen.

– És mi van, ha nem?

Ránéztem.

– Akkor megtanulja, hogy a családi szeretet nem tulajdoni jog.

Preston ökölbe szorította a kezét.

– Nem hiszem el, hogy ennyire megváltoztál.

– Én pedig nem hiszem el, hogy még mindig ugyanannak az anyának gondolsz, akit éveken át természetesnek vettél.

Susan halkan megszólalt:

– Evelyn, van még valami.

Felém fordult.

– Biztosan szeretnéd, hogy most mondjam el?

Bólintottam.

Susan elővett egy újabb iratot.

– Richard Hale az elmúlt hónapokban kapcsolatba lépett több pénzügyi intézménnyel azzal a céllal, hogy információkat szerezzen Evelyn vagyonáról.

Preston megmerevedett.

– Apa?