A vendégház kulcsát azóta is ugyanazon a helyen tartottam: a dolgozószobám egyik fiókjában, egy kis porcelántál mellett.
Most azonban Preston úgy beszélt róla, mintha már az övé lenne.
– Anya, ne csinálj ebből problémát – mondta türelmetlenül. – Mi vagyunk a családod. Neked már nincs szükséged ekkora házra.
Kendra közben körbejárta a nappalit, és megérintette a márvány kandalló szélét.
– Szerintem a mi bútoraink is szépen mutatnának itt.
Lenéztem rá.
– A ti bútoraitok?
– Igen – válaszolta természetesen. – Ha Prestonék beköltöznek, nyilván átrendezzük a házat.
Preston bólintott.
– A vendégház pedig tökéletes neked. Van benne fürdőszoba, konyha és külön bejárat. Sokkal praktikusabb.
Egy pillanatig senki sem szólt.
Aztán megkérdeztem:
– És mikor döntöttétek el mindezt?
Preston elmosolyodott.
– Most.
Nem emeltem fel a hangom.
– Akkor rossz hírem van. Én nem adtam oda nektek a házat.
A mosoly eltűnt az arcáról.
– Anya, ne légy nevetséges.
– Nem vagyok nevetséges.
– Akkor makacs vagy.
– Lehet.
Kendra közbevágott.
– Evelyn, szerintem Preston csak azt próbálja mondani, hogy ennek semmi értelme. Egyedül élsz egy hatalmas házban, miközben nekünk egyre több helyre van szükségünk.
– Nektek?
– Lila miatt is – mondta. – Jó lenne neki egy nagy udvar, medence, biztonságos környezet.
Lenéztem a fiamra.
– Lila mindig szívesen látott vendég nálam. De ez nem jelenti azt, hogy az apja beköltözhet.
Preston arca megfeszült.
– Rendben. Akkor beszéljünk komolyan.
A zsebébe nyúlt, és elővette a telefonját.
– Tudod, hogy apám mennyire aggódik érted?
Erre már felnéztem.
– Richard?
– Igen.
– Mi köze van neki ehhez?
Preston egy pillanatra elhallgatott.
– Szerinte nem vagy képes egyedül kezelni egy ekkora vagyont.
Keserűen elmosolyodtam.
– Természetesen ezt gondolja.
– Ő azt mondja, hogy valószínűleg túl sokat fizettél ezért a házért, és rossz döntéseket hozol.
– Érdekes. Harmincnégy évig én kezeltem a családi pénzügyeket.
– De apa építette fel a vállalkozását.
– És én segítettem megtartani.
Preston megvonta a vállát.
– Mindegy. Ő azt mondja, ha szükséges, jogi úton is el lehet intézni, hogy valaki segítsen neked a vagyonod kezelésében.
Ekkor már pontosan értettem, mi történik.
Ez nem spontán családi látogatás volt.
Nem a ház tetszett meg nekik aznap.
Már tervük volt.
Felálltam.
– Preston, most azonnal menjetek el.
A szeme összeszűkült.
– Kidobsz minket?
– Igen.
– A saját fiadat?
– A saját otthonomból.
Kendra felháborodva felsóhajtott.
– Ez hihetetlen.
Preston azonban nem mozdult.
– Anya, ne kényszeríts rá, hogy rendőrt hívjak.
Csend lett.
Majdnem elnevettem magam.
– Te akarsz rendőrt hívni, mert nem engedem, hogy beköltözz a házamba?
– Igen, ha szükséges.
– Akkor hívd.
Elővette a telefonját.
És valóban tárcsázni kezdett.
Csakhogy ekkor én is elővettem a saját telefonomat.
Nem a rendőrséget hívtam.
Az ügyvédemet.
– Susan? – mondtam nyugodtan. – Eljött az idő.
Preston rám nézett.
– Milyen ügyvéd?
– Az, aki három hete készítette elő a vagyonvédelmi dokumentumaimat.
A tekintete megváltozott.
– Milyen dokumentumokat?
Nem válaszoltam.
Néhány perccel később megszólalt a kapucsengő.
Egy elegáns, ötvenes éveiben járó nő állt a bejáratnál, mellette egy férfi sötét öltönyben.
Susan Mitchell, az ügyvédem.
És vele Marcus Reed, a közjegyző.
Preston elsápadt.
– Te ezt előre megtervezted?
– Nem – feleltem. – Ti viszont igen.
Susan belépett, és egy vastag mappát tett az étkezőasztalra.
– Evelyn, ahogy kérted, minden dokumentum elkészült.
Preston odalépett.
– Milyen dokumentumok?
Susan ránézett.
– Ön Preston Hale?
– Igen.
– Akkor talán jobb, ha meghallgatja, amit az édesanyja mondani fog.
Kinyitottam a mappát.
Az első oldalon a villa tulajdoni lapjának másolata feküdt.
Az én nevemmel.
Egyedüli tulajdonosként.
A második oldalon egy külön vagyonkezelési nyilatkozat volt.
A harmadikon pedig valami, amitől Preston teljesen megdermedt.
– Ez nem lehet igaz – suttogta.
– De igaz.
A dokumentum szerint a teljes ingatlan, valamint a hozzá kapcsolódó vagyon egy részét egy olyan családi alapba helyeztem, amelynek elsődleges kedvezményezettje Lila volt.
Preston rám nézett.
– A lányom?
– Igen.
– Akkor én öröklöm.
– Nem.
Ez a szó olyan csendesen hagyta el a számat, hogy szinte mégis hangosabbnak tűnt minden másnál.
– Lila kapja majd, amikor eléri a meghatározott életkort. Te nem.
Preston arca eltorzult.
– Te ellenem fordítod a saját unokádat?
– Nem. Megvédelek titeket egymástól.
Kendra közbevágott:
– Ez nevetséges! Preston a fiad!
– Pontosan ezért adtam neki lehetőséget arra, hogy családként viselkedjen.
– És mi van, ha nem?
Ránéztem.
– Akkor megtanulja, hogy a családi szeretet nem tulajdoni jog.
Preston ökölbe szorította a kezét.
– Nem hiszem el, hogy ennyire megváltoztál.
– Én pedig nem hiszem el, hogy még mindig ugyanannak az anyának gondolsz, akit éveken át természetesnek vettél.
Susan halkan megszólalt:
– Evelyn, van még valami.
Felém fordult.
– Biztosan szeretnéd, hogy most mondjam el?
Bólintottam.
Susan elővett egy újabb iratot.
– Richard Hale az elmúlt hónapokban kapcsolatba lépett több pénzügyi intézménnyel azzal a céllal, hogy információkat szerezzen Evelyn vagyonáról.
Preston megmerevedett.
– Apa?






