Mondtam Travisnek és Britney-nek, hogy el kell vinniük a dolgaikat és menniük. A torta, az ajándékok és a buli díszítések is velük jártak. Hagytam, hogy Ava elvigye az ajándékait. Ezután senki sem vitatkozott. Anya velük ment, anélkül, hogy megkért volna, hogy gondoljam át magam.
Mielőtt a rendőrök távoztak, Delgado rendőr megerősítette, hogy a vendégek távoznak, és hogy nálam vannak a tulajdonjogi dokumentumok. Nem ígért semmit ennél többet, és nem kértem meg tőle, hogy rendezzen egy családi vitát. Én voltam a tulajdonos. Megkértem őket, hogy menjenek. Elmentek.
Másnap felhívtam a bankot, és megkérdeztem, hogyan választhatnám el a pénzügyeimet a régi anyukával kötött számlamegállapodástól. Nyitottam egy számlát a saját nevemre, és oda költöztettem a megtakarításaimat. Megszerveztem a ház zárainak cseréjét is. Ezek hétköznapi lépések voltak, de az elsőt évekig halasztottam, mert könnyebbnek tűnt, hogy senkit sem érezzek kényelmetlenül.
Anya később hívott. Azt mondta, segíteni akart Travisnek, és különlegessé tenni Ava születésnapját. Azt is bevallotta, hogy meg kellett volna kérdeznie engem.
“Legközelebb kérlek,” mondtam.
“Megteszem.”
“Komolyan mondom, anya.”
“Tudom.”
Nem ígértem, hogy minden rendben van közöttünk. Nem volt az. De a ház már nem volt olyasmi, amit ő felajánlhatott volna, vagy amit Travis igényelhetett volna, mert azt mondták neki, hogy végül beleegyezek.
Ava születésnapi bulija korán véget ért. Az én házam az enyém maradt.






