Megbocsátott annak a nőnek, aki ilyen sokáig csendben maradt.

Az a megbocsátás volt a legnehezebb.

Alejandro észrevette a sötétkék ruhát a nyitott hálószoba ajtaján.

“Még mindig megvan.”

“Igen.”

“Miért?”

Sofía követte a tekintetét.

“Mert eszembe juttatja az utolsó éjszakát, amikor hagytam, hogy valaki más döntse el, hol tartozom.”

Alejandro lassan bólintott.

Az asztalon mellettük Elena levele pihent, egy egyszerű fa keretben védve.

Az utolsó sor az erkélyre nézett.

Néha az elmenés az első őszinte ígéret, amit magadnak tesz.

Sofía a városon nézett.

Évekig hitte, hogy a története akkor kezdődik, amikor egy pompás ruhában leereszkedett a lépcsőn, és felfedte azt a nevet, amit Javier sosem vett volna fáradsággal.

De tévedett.

A története korábban kezdődött.

Egy hálószobai tükör előtt.

Remegő kézzel.

Egy sötétkék ruhával, amelyet gondosan összehajtottak egy szekrényben.

Egy nővel, aki még nem értette meg saját erejét, de végül belefáradt abba, hogy azt mondják neki, hogy tűnjön el.

Az a nő azt hitte, egyedül van.

Nem tudta, hogy minden néma lépés egy olyan élet felé vezeti, ahol már nem lesz szüksége gazdagságra, tapsra vagy mások bánatára, hogy bizonyítsa értékét.

Csak bátorságra volt szüksége, hogy kinyissa az ajtót.

És önmagával lép be a szobába.

VÉGE