És az irigység éhség volt, amit egyetlen szerelem sem tudott kielégíteni.
“Beszélned kellene az ügyvédeddel,” mondta.
“Sofía, várj.”
“Elegem van a várakozásból.”
“Nem pusztíthatsz el így.”
A torka összeszorult.
“Nem én pusztítottalak el.”
“Átadtad a nevemet a nyomozóknak.”
“Te adtad nekik először.”
Javier hangja élesebbé vált.
“Ez az, amit apád akart? Ezért jöttél ma este? Hogy mindenkit emlékeztessem arra, hogy jobb vagy nálam?”
“Nem.”
Sofía Alejandrora nézett.
Az apja néhány lépésre állt, már nem zavarta meg.
Már nem döntenek.
“Ma este azért jöttem, mert elegem volt abból, hogy eltűnjek, hogy fontosnak érezd magad.”
Befejezte a hívást.
A csend hatalmas volt.
Aztán újra rezegett a telefonja.
Ezúttal az üzenet ismeretlen számról érkezett.
Volt benne egy fénykép.
Sofía kinyitotta.
A képen Javier állt a hotel előtt Camila mellett.
Vitatkoztak.
Camila arca dühös volt.
Javier egyik kezével a karját fogta.
A fénykép alatt egyetlen mondat volt.
Tudja, hol vannak az eredeti szerződések, és el fogja pusztítani őket.
Sofía felnézett Miguelre.
“Hol van most Camila?”
“Senki sem tudja.”
A telefon másodszor is rezegett.
Megjelent egy másik üzenet.
Gyere a Mendoza lakásába éjfél előtt, ha az igazságot akarod. Gyere egyedül.
6. FEJEZET — AZ A LAKÁS, AMIT EGYKOR OTTHONÁNAK HÍVTAK
Sofía nem egyedül ment.
Csak miután Miguel felhívta a rendőrséget, és megszervezte, hogy a rendőrök a közelben várakozzanak.
Alejandro el akart kísérni őt.
Sofía visszautasította.
“Ez az én házasságom,” mondta. “Be kell mennem a romjába anélkül, hogy apám előttem állna.”
Tizenegyegy-negyvennyolckor belépett az épületbe.
A portás kerülte a tekintetét.
A gála híre már elterjedt.
Reggelre mindenhol megjelentek fényképek arról, ahogy leereszkedik a lépcsőn.
Az idegenek átalakulásnak neveznék.
Azt mondanák, hogy a csendes tanár örökösnővé vált.
De Sofía nem vált újsággá.
A ruha csak arra késztette az embereket, hogy észrevegyék azt a nőt, akit korábban figyelmen kívül hagytak.
Belépett a liftbe.
Az éjfélkék anyag már nem tűnt elegánsnak.
Olyan volt, mint a páncél.
Amikor a tizenkettedik emeleten kinyíltak az ajtók, a lakás a folyosó végén állt.
A bejárati ajtó nyitva volt.
Sofía óvatosan lépett be.
“Javier?”
Nincs válasz.
A nappali pontosan úgy nézett ki, ahogy hagyta.
A könyve a dohányzóasztalon pihent.
Két csésze állt a mosogató mellett.
Egy szürke takaró volt összehajtva a kanapéra, ahol Javier szokott elaludni, miközben dolgozatokat javított.
Hétköznapi tárgyak.
Egyszerű bizonyíték arra, hogy csak órákkal korábban létezett ott házasság.
Aztán Sofía hangot hallott a dolgozószobából.
Papírszakadás.
Lementem a folyosón.
Az ajtó nyitva volt.
Javier a kandalló előtt állt, dokumentumokat táplálva a lángokba.
A kabátja eltűnt.
A nyakkendője lazán lógott a nyakán.
A csiszoló csiszoló vezető eltűnt.
“Mit csinálsz?” Szofía követelte.
Megfordult.
Sokk futott át az arcán.
Aztán megkönnyebbülés.
“Eljöttél.”
Sofía a égő papírokra nézett.
“Lépj el a kandallótól.”
Javier keserűen nevetett.
“Hogy mindent átadhatsz apádnak?”
“Így az igazság ne pusztuljon el.”
“Az igazság?”
Egy halom iratot rúgott a padlón.
“Az igazságot akarod? A Riveros Enterprises évek óta fizet a tisztviselőknek, manipulálja az ajánlatokat és összezúzza a kisebb cégeket.”
Sofía ránézett.
“És ez igazolta, hogy lopj belőle?”
“A legjobbaktól tanultam.”
“Van bizonyítékod?”
“Bizonyítékom volt.”
A tűz felé intett.
A szíve elszorult.
“Elégeted.”
“Azt a befolyást égetem, amit az apád ellenem használna.”
“Ezek a nyilvántartások ártatlan alkalmazottakat is bevonhatnak.”
“Senki sem ártatlan abban a cégben.”
Sofía észrevette a jobb kezét.
A vér csíkozott a tenyerén.
Egy törött képkeret hevert az asztalon.
Egyszer volt ott egy fénykép az ötödik évfordulójukról.
A fényképet eltávolították.
“Hol van Camila?” kérdezte Sofía.
Javier arca megkeményedett.
“Ő küldte neked az üzenetet?”
“Igen.”
“Próbálja megmenteni magát.”
“Hol van?”
“Ő vitte az eredeti szerződéskönyvet.”
“Akkor mit égetsz?”
“Másolatok.”
Sofía pulzusa felgyorsult.
“Miért?”
“Mert azzal fenyegetett, hogy mindent átad a rendőrségnek, hacsak nem vállalom a teljes felelősséget.”
“Te tényleg?”
Javier a lángokat nézte.
“Már eldöntötted, mit hiszel.”
“Kérdezem.”
Felé fordult.
“Igen.”
A válasz csendes volt.
Nincs kifogás.
Nincs nyomás.
Nem próbálkoztak el elrejtőzni.
Egy rövid pillanatra Javier hagyta, hogy az igazság közéjük álljon.
“Jóváhagytam a szerződéseket,” mondta. “Én hoztam létre a fiókot. Megmondtam Camilának, hová küldjem a pénzt.”
Sofía könnyeket érezt, hogy csügnek, de nem engedte, hogy lefolyjanak.
“Miért használnátok a nevem?”
“Mert a tiéd tiszta volt.”
A szavak szinte suttogás voltak.
Ránézett.
Most szégyellte magát.
De a szégyen nem bűntudat.
Szégyen félt a lelepleződéstől.
A bűntudat félt a károktól, amiket okozott.
“Szerettél valaha is?” kérdezte Sofía.
Javier arca megváltozott.
A kérdés olyan fájdalmat okozott, ahogy a vádak nem.
“Igen.”
“Mikor?”
“Mindezt.”
“Nem.”
Megrázta a fejét.
“Szeretted, ahogy hittem benned. Imádtad az étkezéseket, amiket hazaértél. Imádtad, hogy van valaki, aki hallgat az álmaidra, miközben szinte semmit sem kér.”
“Ez nem fair.”
“Abbahagytad a szeretetet, amint a szeretet abbahagytad, hogy sikeresnek érezd magad.”
Javier közelebb lépett.
“Szörnyű döntéseket hoztam.”
“Ne nevezd őket választásnak, mintha csak egy vagy kettő lenne.”
Szemei kétségbeeséssel teltek meg.
“Elmehetünk.”
Sofía majdnem nem értette.
“Mi?”
“Te meg én. Ma este. Az apád eltemetheti a botrányt. Újrakezdhetjük máshol.”
“Szerinted a családom erejét kellene használnom, hogy megvédjelek?”
“Hogy megvédjenek minket.”
“Nincs mi.”






