„Tudjuk, honnan van a Clarice-ékszer.”

Emily arca megváltozott.

— Nem…

David felé fordult.

— Mi történt?

Emily nem válaszolt.

Csak nézte a képernyőt.

A következő üzenet megérkezett.

„A biztonsági kamera felvételei még megvannak.”


Két héttel később Catherine ismét a régi háza előtt állt.

Most már nem egyedül.

Henry és Oliver mellette álltak.

A kapu előtt rendőrautó parkolt.

David az ajtóban várta.

Már nem volt benne semmi abból az önbizalomból, amellyel két héttel korábban azt mondta:

„Packolj össze és menj el.”

— Anya — mondta halkan.

Catherine megállt.

— Mit akarsz?

David lehajtotta a fejét.

— Bocsánatot kérni.

Catherine sokáig nézte.

— Miért?

David zavartan pislogott.

— Mert rosszul bántam veled.

— Nem.

David felnézett.

— Nem?

Catherine hangja nyugodt maradt.

— Azért kérsz bocsánatot, mert lebuktál.

David arca megkeményedett.

— Én a fiad vagyok.

— Igen — mondta Catherine. — És éppen ezért fájt ennyire.

Csend lett.

Catherine elővette Albert levelét.

— Apád azt kérte, ne álljak bosszút rajtad.

David szemében remény villant.

— Akkor…

— De azt sem kérte, hogy újra bízzak benned.

A remény eltűnt az arcáról.

Catherine átadta neki a ház kulcsait.

David értetlenül nézett rá.

— Ez a te házad?

Catherine megrázta a fejét.

— Nem.

A kulcsokat visszahúzta.

— Ez már az a ház, amelyről a bíróság fog dönteni.

Aztán megfordult.

Henry kinyitotta előtte a limuzin ajtaját.

Catherine beszállt.

Mielőtt az ajtó bezárult volna, még egyszer visszanézett a házra.

Nem sírt.

Nem mosolygott.

Csak elengedte.


Hat hónappal később Catherine egy új otthonban élt Manhattanben.

Világos ablakok.

Kis erkély.

Zongora a nappaliban.

És ami a legfontosabb:

senki nem mondta meg neki, mikor keljen fel, mit főzzön, hová menjen, vagy hol aludjon.

Egy vasárnap délután Margaret meglátogatta.

Catherine éppen egy régi fényképalbumot nézegetett.

— Hiányzik? — kérdezte Margaret.

Catherine tudta, kire gondol.

— Igen.

— David?

Catherine becsukta az albumot.

— A fiam hiányzik.

Margaret nem válaszolt.

— De az a férfi, aki elém állt azon a napon, és azt mondta, hogy menjek el a saját otthonomból… ő már nem az a fiú, akit felneveltem.

Catherine kinézett az ablakon.

A város fényei lassan felkapcsolódtak.

— Talán egyszer megérti.

— És ha nem?

Catherine elmosolyodott.

— Akkor legalább én megértettem.

Margaret felvonta a szemöldökét.

— Mit?

Catherine Albert fényképére nézett.

— Hogy egy anya szerethet valakit úgy is, hogy közben végre önmagát választja.

Aznap este Catherine újra kinyitotta férje utolsó levelét.

A papír alján volt még egy rövid, alig észrevehető mondat.

Korábban nem látta.

Most azonban elolvasta.

„Catherine, ha idáig eljutottál, van még egy dolog, amit tudnod kell.”

A szíve kihagyott egy ütemet.

A mondat alatt egy név állt.

Egy olyan ember neve, akiről Catherine azt hitte, hogy Albert halála előtt már régen eltűnt az életükből.

Henry Montgomery.

Catherine lassan felnézett.

És abban a pillanatban rájött:

Albert nemcsak David árulására készült.

Egy másik titkot is magával vitt a sírba.

Egy olyan titkot, amely megváltoztathatta Catherine egész életét.

Tisztázd Henry szerepét a történetbenOldd fel a Henry-féle cliffhangert