„Tudjuk, honnan van a Clarice-ékszer.”
Emily arca megváltozott.
— Nem…
David felé fordult.
— Mi történt?
Emily nem válaszolt.
Csak nézte a képernyőt.
A következő üzenet megérkezett.
„A biztonsági kamera felvételei még megvannak.”
Két héttel később Catherine ismét a régi háza előtt állt.
Most már nem egyedül.
Henry és Oliver mellette álltak.
A kapu előtt rendőrautó parkolt.
David az ajtóban várta.
Már nem volt benne semmi abból az önbizalomból, amellyel két héttel korábban azt mondta:
„Packolj össze és menj el.”
— Anya — mondta halkan.
Catherine megállt.
— Mit akarsz?
David lehajtotta a fejét.
— Bocsánatot kérni.
Catherine sokáig nézte.
— Miért?
David zavartan pislogott.
— Mert rosszul bántam veled.
— Nem.
David felnézett.
— Nem?
Catherine hangja nyugodt maradt.
— Azért kérsz bocsánatot, mert lebuktál.
David arca megkeményedett.
— Én a fiad vagyok.
— Igen — mondta Catherine. — És éppen ezért fájt ennyire.
Csend lett.
Catherine elővette Albert levelét.
— Apád azt kérte, ne álljak bosszút rajtad.
David szemében remény villant.
— Akkor…
— De azt sem kérte, hogy újra bízzak benned.
A remény eltűnt az arcáról.
Catherine átadta neki a ház kulcsait.
David értetlenül nézett rá.
— Ez a te házad?
Catherine megrázta a fejét.
— Nem.
A kulcsokat visszahúzta.
— Ez már az a ház, amelyről a bíróság fog dönteni.
Aztán megfordult.
Henry kinyitotta előtte a limuzin ajtaját.
Catherine beszállt.
Mielőtt az ajtó bezárult volna, még egyszer visszanézett a házra.
Nem sírt.
Nem mosolygott.
Csak elengedte.
Hat hónappal később Catherine egy új otthonban élt Manhattanben.
Világos ablakok.
Kis erkély.
Zongora a nappaliban.
És ami a legfontosabb:
senki nem mondta meg neki, mikor keljen fel, mit főzzön, hová menjen, vagy hol aludjon.
Egy vasárnap délután Margaret meglátogatta.
Catherine éppen egy régi fényképalbumot nézegetett.
— Hiányzik? — kérdezte Margaret.
Catherine tudta, kire gondol.
— Igen.
— David?
Catherine becsukta az albumot.
— A fiam hiányzik.
Margaret nem válaszolt.
— De az a férfi, aki elém állt azon a napon, és azt mondta, hogy menjek el a saját otthonomból… ő már nem az a fiú, akit felneveltem.
Catherine kinézett az ablakon.
A város fényei lassan felkapcsolódtak.
— Talán egyszer megérti.
— És ha nem?
Catherine elmosolyodott.
— Akkor legalább én megértettem.
Margaret felvonta a szemöldökét.
— Mit?
Catherine Albert fényképére nézett.
— Hogy egy anya szerethet valakit úgy is, hogy közben végre önmagát választja.
Aznap este Catherine újra kinyitotta férje utolsó levelét.
A papír alján volt még egy rövid, alig észrevehető mondat.
Korábban nem látta.
Most azonban elolvasta.
„Catherine, ha idáig eljutottál, van még egy dolog, amit tudnod kell.”
A szíve kihagyott egy ütemet.
A mondat alatt egy név állt.
Egy olyan ember neve, akiről Catherine azt hitte, hogy Albert halála előtt már régen eltűnt az életükből.
Henry Montgomery.
Catherine lassan felnézett.
És abban a pillanatban rájött:
Albert nemcsak David árulására készült.
Egy másik titkot is magával vitt a sírba.
Egy olyan titkot, amely megváltoztathatta Catherine egész életét.






