Mire Damen Vance feleségére emlékezett, hat nap és hat éjszaka telt el.

Bernard Cole Elena Courtland magánkórházi lakosztálya előtt állt, amikor Damen végre felnézett a telefonjáról. A Manhattan Heritage Medical Center folyosója hajnali négykor szinte csendes volt, kivéve a szellőzés halk zúgását és a gumitalpak időnkénti nyikorgását a polírozott csempén.

“Mr. Vance,” mondta Bernard óvatosan, “Mrs. Vance ébren van.”

Damen hüvelykujja megállt a képernyőn.

Elena kevesebb mint egy órával korábban posztolt egy fényképet. Sápadtnak tűnt a párnák között, de tökéletesen összeszedett, egyik keze az álla alatt pihent. A felirat megköszönte annak a személynek, aki mellette maradt.

Damen lezárta a telefont.

“Hogy van Elena?”

“Stabil. Tegnap átszállították az intenzív megfigyelésről.”

Damen igazította az inge mandzsettáját. “És Meline?”

Bernard habozott.

Ez a habozás végül arra késztette Damen-t, hogy ránézzen.

“A feleséged keresett téged.”

Damen felállt.

Hat nappal korábban éppen Meline-nel vacsorázott, amikor Elena hívott.

Meline hét hónapos terhes volt. A rutin ultrahangját másnap reggelre ütemezték, és egész héten próbálta rávenni Dament, hogy megígérje, hogy eljön.

Alig nyúlt a vacsorájához, amikor megszólalt a telefonja.

Elena neve jelent meg a képernyőn.

Damen azonnal válaszolt.

Bármit is mondott neki, olyan gyorsan állt fel, hogy a széke hátratolt a parkettán.

Meline követte őt a folyosóra.

“Damen, holnap van az időpontom.”

Már felvette a kabátját.

“Emlékszem.”

“Azt mondtad, jössz.”

“Megpróbálom.”

“Ezt mondtad legutóbb is.”

Ránézett az órájára.

“Elena a kórházban van.”

Meline megragadta az ajtófélfát.

“Akkor újra meg kell kérdeznem a sofőrt?”

“Majd hívlak.”

Nem tette.

Később aznap délután Meline súlyos szövődményeket kezdett tapasztalni.

Bernard lett az, aki végül rájött, hogy valami nincs rendben.

Hívta a segélyhívókat.

Amikor Meline elérte a Manhattan Heritage-t, Elena már ott volt.

Három másodpercig állt Damen a folyosón, ugyanazon kórház két szárnya között.

Elena balján volt ellátva.

Terhes feleségét a jobb oldalán lévő szülészeti ellátásba szállították.

Damen balra ment.

Meline látta, ahogy a háta eltűnik a sarok mögött.

Aztán minden elmosódott.

Amikor felébredt a műtét után, a szobája félhomályos volt.

Egy nővér ült az ágya mellett.

Meline első ösztöne az volt, hogy a kezét a hasa felé mozdítsa.

A takaró alatt lévő forma rossz volt.

Túl lapos.

Túl mozdulatlan.

Az ujjai megdermedtek.

A nővér arckifejezése megváltozott.

Meline nem kérdezett Damenről először.

A babáról kérdezett.

A nővér halkan szólt.

Mindent megtettek, amit tudtak.

Egy fiú volt.

Néhány másodpercig Meline a plafont bámulta.

Aztán az ajtó felé fordította a fejét.

“Hol van a férjem?”

A nővér szünete válaszolt, mielőtt a szavai megszólaltak volna.

“Mr. Vance Miss Courtlanddal van.”

Meline bólintott.

Az első napon azt várta, hogy estére megérkezik.

A második napon reggelire várta őt.

A harmadikon a telefonját a párnájához tartotta.

A negyedikén láza lett, és még mindig figyelt léptekre minden alkalommal, amikor kinyílt az ajtó.

Az ötödik napra már nem kérdezte a nővéreket, hogy hívtak-e valaki.

A hatodikra már nem várt.

Amikor Damen végre belépett a szobájába, egy tál zabkása érintetlenül hevert az éjjeliszekrényen.

Az ablak kevesebb mint egy hüvelykig volt nyitva, elég ahhoz, hogy a júniusi levegő néhány sötét hajtincset átsimítson a párnán.

Bernard az ajtó közelében maradt.

Damen az ágyhoz lépett.

“Hogy érzed magad?”

Meline lassan elfordította a fejét.

Nem voltak könnyek az arcán.

“Hölgyeim.”

Várt.

“Visszajöttél.”

Homloka összeszorult. “Megkérdeztem, hogy érzed magad.”

“Jól vagyok.”

A válasz olyan lapos volt, hogy Bernard lehajtotta a fejét.

Meline halvány mosolyt villantott Damenre, ami soha nem érte el a szemét.

“A nővérek azt mondták, hogy a baba nem élte túl.”

Damen ujjai megremegtek.

“Tudom.”

Valami végre megmozdult az arcán.

“Tudod?”

“Bernard mondta.”

Meline a kijárat felé nézett, majd vissza.

“Mit mondott pontosan neked Bernard?”

Damen egy széket húzott az ágy felé.

“A felépülésre kell koncentrálnod. A többiről később beszélhetünk.”

“Később.”

“Meline—”

“A jövőre, ugye?”

Kifújta a levegőt.

“Igen. A jövőre.”

Keze a lepedőre szorult.

“Amit elveszítettem, az a fiad volt.”

Damen szája összeszorult.

“Tudom.”

“Ezt folyton mondod.”

“Meline, a helyzet bonyolult volt.”

“Akkor magyarázd el.”

Hátradőlt.

“Elena állapota súlyos volt.”

“Komolyabb, mint az enyém?”

“Ezt mondták nekem.”

Meline rámeredt.

Aztán megkérdezte: “Tudod, hányszor hívtalak?”

Damen nem szólt semmit.

“Tizenhét.”

A szeme elmozdult.

“Tizenhétszer, hölgyeim.”

Elővette a telefonját.

A híváselőzmények még mindig ott voltak.

Görgetett.

Meline figyelte az arcát, ahogy megtalálta őket.

Tizenhét nem fogadott hívás.

Mindezt tőle.

“Elena eljárási szobája előtt voltam,” mondta. “A telefonom néma volt.”

“Elena szobája előtt voltál.”

Felnézett.

Lassabban beszélt.

“A feleséged voltam. A fiad veszélyben volt. És tizenhétszer hívtam.”

Damen felállt.

“Meline, nyugodj meg.”

A szeme végre megtelt.

“Hat napja szükségem volt rád.”

Hangja mély maradt.

“Akkor volt szükségem rád.”

Damen hátralépett.

Csípője az éjjeliszekrénynek ütközött.

A vízpohár felborult, a padlóra esett és eltört.

Egy nővér azonnal kinyitotta az ajtót.

Látta az üveget, Dament és Meline arcát.

“Minden rendben van,” mondta Damen.

A nővér nem mozdult.

Meline ránézett.

“Nem. Nem az.”

Damen az ajtó felé fordult.

“Holnap visszajövök.”

Meline a vállához húzta a takarót.

“Ne.”

Megállt.

“Menj vissza Elenához.”

Elment.

Bernard követte őt a folyosóra.