Több méteren át egyikük sem szólt.

Aztán Bernard azt mondta: “Mr. Vance, valakinek ma este a feleségével kellene maradnia?”

Damen tovább sétált.

“Vannak nővérei.”

“Családra gondoltam.”

A hölgy megállt.

Bernard majdnem nekiment.

“Mióta,” kérdezte halkan Damen, “te mondod meg, hogyan kezeljem a házasságomat?”

Bernard azonnal lehajtotta a fejét.

“Elnézést kérek.”

Damen folytatta a sétát.

Aztán, közvetlenül azelőtt, hogy kinyíltak volna a liftajtók, azt mondta: “Derítsd ki, miért romlott le Meline állapota ilyen hirtelen.”

Bernard felnézett.

“A terhesség alatt itt figyelték. Voltak kockázatok, de semmi ilyesmi.”

“Szerinted történt valami?”

“Azt hiszem, tényeket akarok.”

Megérkezett a lift.

Mielőtt Damen belépett volna, egy másik orvosi csapat sietett el mellettük egy terhes beteggel.

A látvány egy régi emléket idézett fel benne.

Három évvel korábban Meline megjelent a dolgozószobája ajtajában, kezében egy terhességi teszttel.

Két rózsaszín vonal.

Egyszerre nevetett és sírt.

“Apa leszel.”

A laptopját egy társaskapcsolat közepén csukta be, és magához ölelte őt.

Néhány hónappal később elveszítették azt a terhességet.

Damen reggelig mellette maradt.

Amikor újra teherbe esett, minden időpontot, tünetet, minden mozdulatot nyomon követett.

Feladta a kávét.

Megváltoztatta a napirendjét.

Naplót vezetett.

Megkérte Dament, hogy jöjjön el az időpontokra.

Amikor tudott, részt vett.

Aztán ritkábban.

Aztán szinte soha.

A telefonja rezgetett, amikor belépett a parkolóházba.

Elena.

Vissza tudsz jönni? Kényelmetlenül érzem magam, és nem akarok egyedül lenni.

Damen bámulta az üzenetet.

Lezárta a telefont anélkül, hogy felvette volna.

Hat nap után először hajtott hazafelé.

Aztán, félúton, irányt váltott.

Vissza kellett mennie a kórházba.

Addigra Elena már begurult Meline szobájába.

Egy magánápoló tolta be a kerekesszéket az ajtón.

Elena halvány rózsaszín selyemköpenyt viselt. A sminkje makulátlan volt.

Meline azt feltételezte, hogy a belépő másik ápoló, és nem nézett körül.

“Mondtam, hogy egyedül akarok lenni.”

“Meline.”

Megfordult.

Elena elbocsátotta a nővérét.

Aztán közelebb gurult.

“Ne hibáztasd a hölgyeket.”

Meline rámeredt.

“Az én hibám volt. Féltem. Megkértem, hogy maradjon.”

Meline nem szólt semmit.

Elena a keze felé nyúlt.

Meline elhúzódott.

Elena mosolya megmaradt.

“Mindig próbálkozhatsz újra.”

Meline arckifejezése megváltozott.

“Menj el.”

“Csak azt mondom, hogy ne hozz döntéseket, amíg szomorú vagy.”

“Menj el.”

Elena sóhajtott.

A kerekesszéket az ajtó felé fordította.

A küszöbön visszanézett.

A puhaság eltűnt.

“Tényleg azt hiszed, azért választott engem, mert szeret?”

Meline nem válaszolt.

“Azért választott, mert hasznos vagyok neki.”

Elena apja, Richard Courtland irányította a Vance Medical Innovations legambiciózusabb bővítésének finanszírozási hálózatát.

Ez már közismert volt.

Elena halványan elmosolyodott.

“Apám tárgyalta le a finanszírozást, amire Damen szüksége van. Mit hozol neki most?”

Meline tekintete megkeményedett.

Elena folytatta.

“Mire vagy pontosan hasznos?”

“Menj ki.”

Elena elment.

Az ajtó becsukódott.

Meline mozdulatlanul ült.

Leengedte az egyik kezét a hasára.

Emlékezett a sorház fürdőszobai padlójára.

A szédülés.

A telefonja kicsúszott a kezéből.

Tizenhét megválaszolatlan hívás.

Bernard érkezése után érkezett, miután a mentőszolgálatokat már megkeresték.

Aztán itt ébredni fia nélkül.

A párnát a mellkasához nyomta.

Először a műtét óta nem sírt.

Estére meghozta a döntését.

“El akarok menni,” mondta a nővérnek.

A nővér rámeredt. “Mrs. Vance, az orvosai még nem engedélyezték önt.”

“Hozd ide a leszerelési papírokat.”

“Még mindig lábadozol.”

“Értem.”

A nővér próbált vitatkozni.

Meline csak megismételte: “Kérlek, hozd ide a papírokat.”

Tíz perccel később Bernard hívta Dament.

“A feleséged elbocsátást kér.”

Damen a belvárosi irodájában volt.

“Nem.”

“Uram?”

“Mondd meg neki, hogy nemet mondtam.”

Egy szünet következett.

Aztán Bernard azt mondta: “Már átöltözött.”

Damen felállt.

“Állítsd meg.”

“Nem hiszem, hogy tudok.”

“Mit értesz ez alatt?”

“Azt mondja, vállalja a felelősséget az életéért.”

Bernard végén mozgás volt.

Aztán Meline hangja távolabbról szólt.

“Bernard.”

“Igen, Mrs. Vance?”

“Kérlek, mondj valamit Damennek nekem.”

Damen szorosan markolta a telefont.

“Hat napot és hat éjszakát töltött Elenával,” mondta Meline. “Hat napot és hat éjszakát töltöttem magammal.”

Megállt.

“Ma óta az adósságaink rendezve vannak.”

A hívás véget ért.

Damen mozdulatlan maradt.

A Manhattan Heritage előtt Meline a kórházi napellenző alatt állt ugyanabban a bő fehér ruhában, amit érkezésekor viselt.

Az anyag most másképp lógott.

A táskáját az oldalához szorította, és felemelte az egyik kezét egy taxi felé.

A telefonja csörgött.

Ismeretlen szám.

Válaszolta.

“Miss Lawson?”

“Igen.”

“Újragondoltad a javaslatomat?”

Meline figyelte, ahogy a forgalom halad az úton.

“Igen.”

Rövid szünet következett.

“Biztos vagy benne?”

“Igen.”

“Holnap. Tíz óra. Ugyanott.”

“Ott leszek.”

Befejezte a hívást.

Egy sárga taxi megállt.

Meline bejutott.

Majdnem ugyanabban a pillanatban Damen autója kijött a földalatti garázsból.

Látta, ahogy a taxi átfordul a kereszteződésen.

Próbált követni.

A fény megváltozott.

A taxi eltűnt.

A telefonja az autórendszeren keresztül csatlakozott Bernardhoz.

“Mr. Vance, találtam valamit.”

Damen a piros közlekedési lámpát bámulta.

“Beszélj.”

“Mrs. Vance találkozott valakivel azon a délutánon, amikor felvették.”

“Ki?”

“Richard Courtland.”

Damen keze megállt a kormányon.

“Elena apja?”

“Igen.”

“Mikor?”

“Kevesebb mint egy órával azelőtt, hogy bejött a kórházba.”

A fény megváltozott.

Damen mögött autók kezdtek elmozdulni körülötte.

Mozdulatlan maradt.

Meline visszatért egy greenwich village-i lakásába, amelyet a házasság előtt birtokolt.

A rézzár egy pillanatig ellenállt, majd megfordult.

Por telepedett le a bútorokra.