Nélküle lehet, hogy nem vettem volna meg az előre fizetett telefont. Telefon nélkül talán nem vettem volna biztonságosan kapcsolatba Alannel. Ha nincs hol lakni, talán visszatértem volna Derekhez, mert nem tudtam, hová menjek.
Nem akartam, hogy az alapítvány nagy ígéreteket tegyen. Azt akartam, hogy segítsen a gyakorlati kiadásokban, amelyek megakadályozzák az embereket abban, hogy megtegyék az első lépést.
Joanne beleegyezett, hogy tagja legyen a testületnek.
Bev is így volt.
Bev az alapítvány első évében minden találkozóra Charlestonba repült. Vidalommal panaszkodott a páratartalomra, és kijelentette, hogy a déli nyarak ésszerűtlenek.
Aztán leült, és ugyanazzal a figyelmen dolgozott végig minden napirend ponton, mint amit Dana verandájáról kapott videóra fordított.
Élveztem, hogy otthon voltak.
Olyan sokáig összekevertem a család jelenlétét azokkal, akik törődtek velem.
Most már tanultam a különbséget.
Visszatértem a könyvtári munkához is.
A Charleston megyei Közkönyvtár részmunkaidős nyitva volt fő fiókjában, a Calhoun Streeten. Anélkül, hogy megbeszéltem volna az örökségemet vagy az apám üzletét.
Interjúztam, mint bármely más jelentkező.
Megkaptam az állást.
Hetente három reggel dolgoztam a referenciás pultnál. Segítettem a látogatóknak információkat találni, elmagyaráztam a számítógépes rendszereket, és válaszoltam azokra a hétköznapi kérdésekre, amelyek mindig is kielégítővé tették a könyvtári munkát.
Senkinek sem kellett tudnia, mennyi pénzem van.
Így szerettem.
Dana és Matteo karácsonykor látogattak meg.
Apám verandáján garnélát és maszmaszet ettünk, kabátot viselve, mert a vízből kiáramló levegő hideg volt. Matteo ekkorra már tizenhét éves volt, és egyre inkább érdeklődött az egyetem iránt.
Vacsora közben megkérdezte, jelentkezhet-e a Charleston Főiskolára.
Dana a tányérja fölött ránézett.
“Mióta gondolsz Dél-Karolinára?”
Matteo vállat vont.
“Itt szép.”
Jelentkezett.
Elfogadták.
Mondtam neki, hogy bármikor legyen egy szobája nálam.
Sok vasárnapot ott töltött, általában mosással érkezett, és tiszta ruhákkal és az általam készített ételekkel távozott.
Sosem kértem tőle engedélyt, hogy későn jöjjön haza. Megkértem, hogy szóljon, ha nem jön vissza vacsorára.
Úgy tűnt, hogy a megállapodás mindkettőnknek megfelelt.
Ekkor már volt egy másik ember az életemben.
A neve Thomas volt.
Özvegy középiskolai történelemtanár volt, aki önkéntesként dolgozott a könyvtár adósegítő klinikájánál. Könnyed modorja volt, és szokása volt figyelmesen hallgatni, mielőtt véleményt mondott.
Négyszer is meghívott kávéra, mielőtt elfogadtam.
Nem azért kerültem őt, mert nem kedvelem. Egyszerűen nem voltam biztos benne, hogy szeretnék-e egy másik kapcsolatot.
Thomas soha nem nyomott rám.
Amikor végül igent mondtam, találkoztunk egy kávéra, és beszélgettünk a könyvekről, tanításról, Charlestonról, és arról, hogy az emberek furcsa módokon kezdik újra az életüket később.
A harmadik randinkon az autójában ültünk, és próbáltunk éttermet választani.
Átadta a telefonját.
“Meg tudod nézni azt a helyet, amit említettél?”
Automatikusan vettem fel.
A képernyő fel volt oldva.
Habozás nélkül adta nekem.
Ott ültem, bámultam.
Thomas vette észre.
“Valami baj van?”
Nem tudtam azonnal elmagyarázni.
Tizenhat éven át a telefonok a szabályokat, a gyanakvást és a engedélyt jelképezték. Derek megnézte az enyémet. Ő döntött el, melyik hívások biztonságosak. Sosem engedték meg az egyszerű feltételezést, hogy privát módon tudok kommunikálni.
Thomas átadta a saját telefonját, mert azt akarta, hogy találjak egy éttermet.
Semmi több.
Végül elmondtam neki a házasságomat.
Több beszélgetés is kellett. Voltak dolgok, amiket könnyen el tudtam magyarázni, és másokat még mindig nehezen tudtam hangosan kimondani.
Figyelt.
Nem próbálta helyrehozni a múltat, vagy elmondani, hogyan kellene éreznem ezzel kapcsolatban.
Nem kérdezte, miért maradtam ilyen sokáig.
Még mindig nem sietek ezzel a kapcsolattal.
De már nem félek attól, mi történhet, ha valaki megtudja, hogy nekem is vannak véleményeim, emlékeim és döntéseim.
Néha megérkezett a hírek Ohio-ból.
Nem kerestem meg. Néha egy régi szomszéd is keresett meg. Néha Joanne továbbította az ügyhöz vagy a hagyatéki fennmaradó kötelezettségekhez kapcsolódó információkat.
Miután eladták a házat, Derek Patricia pincéjébe költözött.
Végül visszavonták az igazgatási jogosítványát. A bűnözői nyilvántartásában nem tudott visszatérni abba a pozícióba, amit évek óta viselt.
Esti munkát talált egy regionális raktárban.
Azt mondták, a felettese huszonhat éves.
Továbbra is jelentkezett a próbaidős felügyelőjének és kártérítéseket fizetett. Fizetésének nagy részét az ügyből fakadó kötelezettségekre fordították.
Minden hónapban a pénz visszairányult apám charlestoni birtokára.
Nem élveztem az életét elképzelni ott. Egyszerűen figyelemre méltónak találtam, hogy az az ember, aki minden megkeresett dollárom felett kontrollt követelt, most ilyen kevés szabadsága volt a saját pénzügyei felett.
Patricia is küzdött.
A lakás-tőke hitel, amelyet a tető miatt használt pénz visszafizetésére vett, csökkentette az özvegyi nyugdíjából származó megélhetését.
Eladta a Buicket.
Harminc éve volt diakónus felesége a templomában, és ennek az időnek nagy részét események és bizottságok szervezésével töltötte. Miután Vanessa tanúvallomása széles körben ismertté vált, a női bizottság abbahagyta, hogy Patriciát kérje fel tevékenységeinek vezelésére.
Egy régi szomszéd azt mondta, Patricia panaszkodott, hogy mindenki körülötte elárulta.
Amennyire tudtam, soha nem említette a tetőt.
Vanessa házassága nem élte túl a következményeket.
Todd azon a nyáron benyújtott válópert.
Adósságai, a hagyatékgal való visszafizetési megállapodás és Todd pénzügyi hozzájárulásának elvesztése miatt Vanessa csődöt indított a 13. fejezet szerinti csődeljárást.
A visszafizetési kötelezettség továbbra is anyagi nehézségeinek része maradt. Állást vállalt egy call centerben, és megosztotta a gyermekei felügyeletét.






