Richard Brennan egy 50 000 dolláros pénztári csekkjét egy bankszámlára helyezték be, amelyet csak Derek nevében tartottak.

Nem ismertem fel a fiókot.

Sosem tudtam, hogy létezik.

Joanne rámutatott az ezután zajló tranzakciókra.

Három héten belül Derek 31 000 dollárt utalt át nővérének, Vanessa Pike-nak. A pénz két külön törlesztőrészletben ment.

További 12 000 dollárt fizettek egy tetőfedő cégnek Patricia házának javításáért.

A fennmaradó pénz egy Derek nevére tartott hitelkártyára ment.

Megnéztem a dátumokat.

Ugyanebben az időszakban Derek panaszkodott, hogy egyre drágák lettek a bevásárlások. Megkért, hogy hagyjam abba bizonyos márkák vásárlását, és emlékeztetett, hogy minden dollárt figyelembe kell venni.

Mindezt közben apámtól pénzt vitt át olyan számlákra, amiket nem láttam.

Eszembe jutott apám kézzel írt jegyzete.

Valami nincs rendben.

Tudta. Talán nem a részleteket, de elég annyit, hogy gyanús legyen.

A kézírásvizsgáló jelentése ugyanazon a héten érkezett meg.

A vizsgáztató összehasonlította a tizennégy “Elutasított. CH” jegyzeteket Derek ismert kézírásával, adóbevallásokból, munkadokumentumokból, sőt a fehér rózsákhoz csatolt kártyával is, amit küldött nekem.

A következtetés az volt, hogy a közös szerzőség nagy valószínűséggel fennáll.

Joanne alaposan elolvasta, mielőtt átadta.

Már akkor ismertem fel a kézírását, amikor kinyitottam a dobozt Charlestonban. Most egy szakmai vizsgálat is megerősítette, amit láttam.

Először Derek nem tudta eldönteni a dolgot azzal, hogy rosszul emlékszem valamire.

A vallomászásokat december csütörtökén tartották Joanne irodájában.

Addigra Alan már megszervezte az apám emlékszertartását Charlestonban. Novemberben utaztam oda, és egyedül álltam a sírjánál.

Egy fekete ruhát viseltem, amit arra a látogatásra vettem.

A temetőben mindent elmondtam apának, amit nem tudtam neki elmondani, amíg élt. Elmondtam neki Dereket, a leveleket és a pénzt. Mondtam neki, hogy sajnálom, hogy elhittem a csendet.

Leginkább megköszöntem neki, hogy folytatta az írást.

Most ugyanazt a ruhát viseltem a vallomással.

Egy bírósági jegyző ült a tárgyalóasztal végén. Derek ott volt ügyvédjével, Gerald Cobb-bbal. Joanne mellem ült egy rendezett kiállítási halommal.

Derek csiszoltnak és kontrolláltnak tűnt.

Szürke öltönyt viselt, haja szépen fésülve, és az arckifejezése azt sugallta, hogy egy átlagos üzleti megbeszélésen van.

Jól ismertem azt a tekintetet.

Gerald kérdezett meg először.

Stratégiája a terhesség elvesztésére és az azt követő nehéz hónapokra összpontosított. Három régi üzenetemet hangosan felolvasta, elég lassan ahhoz, hogy minden fájdalmas szót hallhassak.

Ezek olyan üzenetek voltak, amiket éjjel küldtem Dereknek, amikor próbáltam felépülni.

Aztán Gerald megkérdezte, hogy valaki, aki ezeket írta, felelősen tud-e kezelni egy milliós értékű hagyatékot.

Joanne-nal felkészültünk erre a kérdésre.

“Nyolc éve írtam ezeket az üzeneteket, miután elvesztettem egy terhességet,” mondtam.

Összekulcsolt kézzel tartottam.

“Azért küldtem el a férjemnek, mert bíztam benne. Segítséget kaptam. Hét éve jól vagyok, és az orvosi feljegyzéseim elérhetők a felfedezésnél.”

Gerald rápillantott a jegyzeteire.

Folytattam.

“Azt is megemlítem, hogy a férjemet felvették, hogy azt mondta, talál egy pszichiátert, aki bármit mond, amire szüksége van.”

Gerald továbblépett.

Figyeltem Dereket az asztal másik végén.

Nem nézett rám.

Amikor eljött a sor, hogy válaszoljon, Joanne nyugodtan kezdte.

Az első húsz percben Derek megőrizte profi modorát. Rövid válaszokat adott, és várt, amíg Gerald időnként tiltakozott ki.

Ezután Joanne elé tette a 2021 márciusi levelét.

“Mr. Hollis, ön írta ezt a levelet?”

Derek ránézett.

“Nem emlékszem.”

“Gépelve, aláírva a neveddel, és kér pénzt, amit közvetlenül neked kell fizetni.”

A bankszámlakivonatot mellé tette.

“Kilenc nappal később ötvenezer dollárt helyeztek el Richard Brennantől a számládra.”

“Claire tudott róla,” mondta Derek. “Megbeszéltük.”

Csendben maradtam.

Joanne folytatta.

“A feleséged súlyos betegsége volt 2021-ben?”

“Érzelmileg küzdött.”

“Mi volt a diagnózis?”

Derek megmozdult a székében.

“Ez inkább általános dolog volt.”

“Milyen kezelésre használták a pénzt?”

Geraldra pillantott.

“Néhány része a háztartásnak ment.”

Joanne lapozott egy lapot.

“Harmincegyezer dollár a nővéredhez ment. A nővéred kapott kezelést a feleséged betegségére?”

Gerald a kezét Derek karjára tette.

Derek elhúzódott.

“Az kölcsön volt. Vanessa vissza akarta fizetni.”

“Tényleg?”

“Még nem.”

Joanne elég ideig megállt, hogy a bírósági jegyző befejezze.

“Nemrég azt mondtad, a feleséged tud a pénzről. Ha ez igaz volt, miért fizetted be egy olyan számlára, amiről ő nem tudott róla?”

Derek a kijelentésre meredt.

“Könnyebb volt külön tartani.”

“Kinek könnyebb?”

Nem válaszolt.

Joanne várt.

A csend annyi ideig tartott, hogy hallottam a szellőzőrendszert felettünk.

Aztán átcsúsztatta a kézírás vizsgálói jelentését az asztalon.

“Tizennégy levél Richard Brennantől a lányának elutasítottul jelölve került vissza, a monogramjával. Egy vizsgáztató arra a következtetésre jutott, hogy a kézírás nagy valószínűséggel egyezik a tiéddel.”

Egyenesen Derekre nézett.

“Te írtad azokat a jegyzeteket?”

“Claire megkért, hogy intézzem el. Nem akart kapcsolatot.”

“Akkor miért írtad alá az ő kezdőbetűit a sajátod helyett?”

Kinyitotta a száját.

Nem jött ki semmi.

Aznap először nézett rám.

“Ezt csinálod velem, miután mindent adtam neked.”

Tartottam a tekintetét.

Nem válaszoltam.

Tizenhat éven át Derek a csendet használta arra, hogy bocsánatot kérjek tőlem. Csalódottnak tűnt, abbahagyta a beszédet, és várt, amíg odajöttem hozzá.

Aznap délután nem volt semmi bocsánatkérésem.

“Mr. Hollis,” mondta Joanne, “kérem, válaszoljon a kérdésre.”

“Nem emlékszem.”

“Nem emlékszel, hogy tizennégyszer írtad alá a feleséged monogramját tizenhárom év alatt?”

Gerald szünetet kért.