Néhány hónappal később már azt hittem, hogy végleg magam mögött hagytam Amélia házának történetét.
A rendelőm lassan fejlődött. Egyre több beteg érkezett hozzám, az új lakásban pedig végre úgy rendezhettem be mindent, ahogy mindig is szerettem volna. Nem kellett többé senkitől engedélyt kérnem ahhoz, hogy egy falat átfessek, egy bútort áthelyezzek vagy egy képet felakasszak.
A nevem ott állt az ajtón.
És ez többet jelentett nekem, mint bármilyen nagy ház.
Egy péntek délután azonban Inês váratlanul felhívott.
– El kell mondanom valamit – mondta.
– Mi történt?
Egy pillanatig hallgatott.
– Láttam Améliát.
Megállt a kezemben a toll.
– Hol?
– A régi háznál. Egy ingatlanossal beszélt. Azt hiszem, el akarja adni.
Nem éreztem elégtételt. Inkább furcsa ürességet.
– Hadd adja el – feleltem. – Már nem az én dolgom.
De Inês nem ezért hívott.
– Nem csak erről van szó. Azt mondta, hogy valaki komoly ajánlatot tett a házra. És azt is mondta, hogy te bizonyos dolgokat elvittél onnan, amiket ő most pénzt érő részként akar feltüntetni.
Összeszorítottam a fogam.
Pontosan tudtam, mire gondol.
A konyhára.
A fürdőszobai szekrényre.
A lámpákra.
A rendelő felszerelésére.
Mindenre, amit én vettem.
Másnap reggel Amélia megjelent a rendelőm előtt.
Nem szólt előre.
Csak állt az ajtóban, kezében egy barna mappával.
– Beszélnünk kell – mondta.
– Miről?
– A házról.
– Az a ház már nem az én életem része.
– De az én életemé igen – felelte. – És most problémám van.
Letette a mappát az asztalra.
Kinyitotta.
Benne számlák, régi fényképek és egy ingatlanbecslés volt.
– Az ügyvédem szerint bizonyos dolgokat nem vihettél volna el.
Ránéztem.
– Az ügyvéded szerint? Vagy te szeretnéd, ha így lenne?
Amélia arca megkeményedett.
– A konyha beépített része a háznak számít.
– A konyhabútort én fizettem.
– De a házban volt.
– Miután én megvettem.
– Te laktál ott.
– Igen. Négy évig. És közben közel kilencezer eurót költöttem arra, hogy az a romos épület lakható legyen.
Ekkor Amélia elővett egy levelet.
– Akkor ezt olvasd el.
A papírt elém tolta.
Nem hivatalos felszólítás volt.
Sokkal rosszabb.
Az ingatlan értékének csökkenésére hivatkozva pénzt követelt tőlem.
Azt állította, hogy a ház állapota azért lett rosszabb, mert én „megrongáltam” a belső tereket.
Néhány másodpercig csak néztem a papírt.
Aztán elmosolyodtam.
– Te tényleg ezt akarod?
– Igen.
– Rendben.
Amélia meglepődött.
– Ennyire könnyen beleegyezel?
– Nem. Abba egyezem bele, hogy ezt ügyvédek előtt rendezzük.
Aznap este elővettem a régi dobozt.
Ugyanazt a dobozt, amelybe évekkel korábban a számlákat tettem.
Most azonban már nem csak számlák voltak benne.
Voltak banki kivonatok.
Fényképek a ház eredeti állapotáról.
A felújítás előtti és utáni képek.
A tető javításának dokumentumai.
A konyha számlái.
A fürdőszoba számlái.
A rendelő felszerelésének bizonylatai.
És volt valami más is.
Egy régi üzenet Améliától.
Négy évvel korábbról.
Egyetlen mondat állt benne:
„Csináljatok vele, amit akartok, amíg ott laktok, én úgysem akarok vele foglalkozni.”
Emlékeztem rá.
Akkor még kedves üzenetnek gondoltam.
Most bizonyíték volt.
Másnap Rui felhívott.
A hangja bizonytalan volt.
– Anyám elmondta, mi történt.
– Gondolom.
– Meg akarod perelni?
– Nem. Ő akar engem beperelni.
Csend lett.
– Rui, én nem akarok háborút.
– Akkor mit akarsz?
– Ugyanazt, amit az elején. Hogy mindenki vigye magával azt, ami az övé.
Sokáig nem válaszolt.
Aztán halkan megszólalt:
– Anyám azt mondja, hogy tönkretetted a házat.
– Nem. Én csak visszavittem oda, ahol volt.
– Azt mondja, most senki sem akarja megvenni.
– Ez már nem az én problémám.
Újabb csend.
– Rui…
– Igen?
– Te még mindig úgy gondolod, hogy én hibáztam?
Nem válaszolt azonnal.
Amikor végül megszólalt, a hangjából eltűnt az a régi bizonytalanság.
– Nem.
Ez volt az első alkalom, hogy ezt kimondta.
– Sokáig azt hittem, hogy te túlreagáltad az egészet. Aztán visszamentem a házba egyedül. És rájöttem, hogy igazad volt.
Nem mondtam semmit.
– Mindenütt ott volt a munkád nyoma – folytatta. – És én soha nem mondtam neked köszönetet.
Behunytam a szemem.
Egykor ez a mondat mindennél többet jelentett volna.
Most már csak egy régi seb fölött végigsimított kéz volt.
– Rui, örülök, hogy végre látod.
– Van még egy dolog.
– Mi?
– Anyám el akarja adni a házat. De a vevő ügyvédje megtalálta a felújítási papírokat. És kérdéseket tett fel arról, hogy ki fizette a munkálatokat.
Felnevettem.
– Tehát most már a vevő is látja, amit ő nem akart.
– Igen.
Néhány nappal később Amélia ismét felkeresett.
Ezúttal nem volt nála ügyvéd.
Nem volt nála mappa sem.
Csak ő maga.
Leült velem szemben.
– Azt akarom mondani, hogy sajnálom.
Nem válaszoltam rögtön.
– Nem kellett volna úgy bánnom veled, mintha csak egy vendég lennél a saját otthonodban.
Ez a mondat fájt.
Mert pontosan ezt vártam tőle éveken keresztül.
– De azt is szeretném, ha megértenéd – folytatta –, hogy féltem attól, hogy elveszítem a házat.






