Clara azon az éjszakán nem aludt.
Miközben Sebastián azt hitte, hogy az új felesége csendben sír valahol a kastély egyik távoli szobájában, Clara egyetlen gyertyával a kezében lement a Valverde-palota régi könyvtárának pincéjébe.
A brassz kulcs pontosan illeszkedett a fal mögött elrejtett zárba.
A kőfal egy része hangtalanul elmozdult.
Odabent nem arany volt.
Nem ékszerek.
Hanem könyvek.
Tucatnyi bőrkötésű főkönyv, pecsétes szerződések, banki bizonylatok és levelek feküdtek egy hatalmas tölgyfaasztalon.
Clara ujjai remegtek, amikor meglátta az apja kézírását.
„Lányom, ha ezt olvasod, akkor már hozzámentél Sebastiánhoz.”
Clara visszatartotta a lélegzetét.
„Ne félj. A házasságod nem a vagyonod elvesztése. Éppen ellenkezőleg. Ez az egyetlen módja annak, hogy a Valverde-ház valódi tulajdonosává válj.”
Clara lassan leült.
Tovább olvasott.
A következő oldalon egy ügyvédi pecsét állt.
A szerződés szerint a Montero család vagyonát soha nem adták át Sebastiánnak.
A hozomány csupán kölcsön volt.
És a kölcsönhöz egy különleges feltétel tartozott.
Ha Sebastián bármilyen módon megalázza Clarát, nyilvánosan megtagadja a házasságot, vagy szeretőjét a felesége jogai fölé helyezi, a szerződés életbe lép.
Minden olyan vagyon, amelyet Sebastián a házasság révén megszerzett, azonnal Clara ellenőrzése alá kerül.
Clara újra elolvasta a mondatot.
Aztán még egyszer.
A szíve lassan megnyugodott.
Az apja nem azért küldte őt ebbe a házasságba, mert nem tudta, milyen ember Sebastián.
Pontosan tudta.
Ezért készítette elő a csapdát.
Hajnal előtt Clara már mindent tudott.
A Valverde-ház évek óta csőd szélén állt.
Sebastián luxusautókat, vadászkastélyokat és szerencsejáték-adósságokat halmozott fel.
Inés pedig ékszereket és műtárgyakat vásárolt a család utolsó hiteléből.
Leonor sem véletlenül jelent meg a házban.
A nő Sebastián szeretője volt.
De Clara hamarosan megtalálta a bizonyítékot arra is, hogy Leonor apja évekkel korábban üzleti kapcsolatban állt Sebastiánnal.
Együtt már régóta azt tervezték, hogyan szerezhetnék meg a Montero-vagyont.
Csakhogy volt egy problémájuk.
Clara.
Az új hercegné.
És a szerződés.
Másnap reggel Clara hófehér ruhában jelent meg a reggelizőteremben.
Sebastián felnézett az újságból.
„Azt hittem, egész nap a szobádban maradsz.”
Clara leült vele szemben.
„Miért tenném?”
Leonor a kandalló mellett állt.
„Talán azért, mert tegnap este mindenki számára világossá vált, milyen helyet foglalsz el ebben a házban.”
Clara rámosolygott.
„Igen. Nagyon világossá vált.”
Inés összevonta a szemöldökét.
„Mit jelentsen ez?”
Clara lassan elővette a táskájából az egyik iratot.
A pecsét még rajta volt.
„Azt, hogy ma reggel én vagyok az egyetlen ember ebben a házban, akinek joga van aláírni a Valverde-birtok pénzügyi dokumentumait.”
Sebastián elnevette magát.
„Te?”
Clara ránézett.
„Én.”
„Azt hiszed, mert a családod gazdag, irányíthatod az én birtokomat?”
„Nem.”
Clara hangja nyugodt maradt.
„Nem hiszem.”
Egy pillanatra elhallgatott.
„Tudom.”
Sebastián arca megkeményedett.
„Mutasd azt az iratot.”
Clara odatolta elé.
A herceg elolvasta az első oldalt.
A mosolya eltűnt.
A második oldalon már sápadt volt.
A harmadiknál felállt.
„Ez lehetetlen.”
„Nem.”
Clara hátradőlt.
„Csak te nem olvastad el, amit aláírtál.”
Inés kikapta a dokumentumot Sebastián kezéből.
Alig néhány sort olvasott, amikor elsápadt.
„Sebastián…”
„Hallgass!”
„De ez azt jelenti…”
„Mondtam, hogy hallgass!”
Clara ekkor egy másik iratot vett elő.
„És még nincs vége.”
Leonor közelebb lépett.
„Mit csinálsz?”
Clara ránézett.
„Megmutatom, miért volt rossz ötlet tegnap este kinevetni engem.”
Az iratokat egymás mellé helyezte.
Bankszámlák.
Adósságok.
Titkos kölcsönök.
Átutalások.
És végül egy lista azokról a tárgyakról, amelyeket Sebastián az elmúlt három évben a Montero-vagyon fedezetére használt.
A kastély.
A lovarda.
A vidéki birtok.
Még az Inés tulajdonában lévő ékszerek egy része is.
Clara mindent tudott.
Sebastián pedig hirtelen megértette.
Az a nő, akit előző este „kereskedő lányának” nevezett, nem egy kiszolgáltatott feleség volt.
Ő volt az egyetlen ember, aki megmenthette vagy elpusztíthatta a Valverde-házat.
„Mit akarsz?” kérdezte Sebastián végül.
Clara néhány másodpercig csak nézte.
„Tegnap azt mondtad, hogy nem szeretsz.”
Sebastián hallgatott.
„Nem is kell.”
Clara felállt.
„Nem szerelemért jöttem ide.”
Közelebb lépett hozzá.
„Hanem azért, hogy visszaszerezzem azt, amit az apám tudatosan idehozott.”
„És mit akarsz a házasságunktól?”
Clara elmosolyodott.
„Semmit.”
Sebastián arca megfeszült.
„Akkor miért maradsz?”
Clara a szemébe nézett.
„Mert még nem fejeztem be.”
Aznap délben Clara megérkezett Madrid egyik leghíresebb ügyvédi irodájába.
Az ügyvéd, Mateo Álvarez, már várta.
„A szerződés életbe lépett” – mondta.
Clara bólintott.
„És most?”
Mateo becsukta előtte az aktát.
„Most két lehetősége van, señora Montero.”
„Melyik?”
„Elveheti a Valverde család minden vagyonát, és magára hagyhatja őket az adósságaikkal.”
Clara csendben maradt.
„Vagy?”
Mateo hangja komolyabb lett.
„Átveheti az egész hercegség pénzügyi irányítását, megmentheti a birtokokat, és Sebastián továbbra is viselheti a címet.”
Clara felnézett.
„Mi lenne az ára?”
Az ügyvéd egyetlen papírt csúsztatott elé.
„A hercegnek nyilvánosan el kell ismernie, hogy a Valverde-ház pénzügyi hatalma mostantól önnél van.”
Clara elmosolyodott.
„Akkor rendezzünk egy vacsorát.”
Aznap este a Valverde-palotában több mint harminc arisztokrata gyűlt össze.
Sebastián azt hitte, Clara végre megértette a helyét.
Azt hitte, a nő bocsánatot fog kérni.
Ehelyett Clara fekete selyemruhában jelent meg a lépcső tetején.
Mindenki elhallgatott.
A kezében egyetlen boríték volt.
„Uraim és hölgyeim” – mondta.
Sebastián felállt.
„Clara, mit csinálsz?”






