A végén egy mondat volt, amit majdnem elfelejtettem.
6 412 objektum, mindegyik kétszer számozva.
“Ma találtam a dossziéban,” mondta Elwood.
“Senki sem tudta.”
“Ez volt a lényeg.”
A nyomozó három szabályt állított fel.
Csak azonosítás.
Kesztyűt fel.
Nem beszélhetsz Twilával vagy Christával, hacsak nem szükséges.
Aznap este a konyhaasztalra tettem a felszereléseimet.
Friss fehér pamut kesztyűk.
Egy rézkeretes nagyító, ami előttem a regiszterhez tartozott.
Egy tolllámpá.
Tizenkilenc lemásolt oldal a helyszíni fájlból.
Minden oldalon volt egy kis rajz, amely megmutatta, hol helyezték el a másodlagos számot.
Nem számítottam rá, hogy szükségem lesz a papírokra.
Azért hoztam őket.
A memória hasznos.
A dokumentáció jobb.
Kilenckor felhívtam Nevát.
Már mindent tudott addig.
“Milyen érzés hetvenöt év?” kérdeztem.
“Olyan, hetvennégy, még több tortával.”
Megnevettett.
Aztán megkérdezte: “Holnap van az a nap?”
“Igen.”
“Alszol?”
“Nem sok.”
“Harley, mindig ébren maradtál, aggódtál mindkettőnk miatt.”
“Valakinek muszáj volt. Folyton elveszítetted a cipődet.”
Újra nevetett.
Miután letettük a telefont, újraolvastam Kaye üzenetét.
Rendben, hiányzol
Négy órát aludtam.
Másnap reggel a Tolbert megyei vásártér Merchants épülete mögött parkoltam.
Az épület egy hosszú fém csarnó volt, betonpadlóval.
Az antik kiállítás hétvégén összecsukható asztalokkal, üvegvitrinekkel, régi lámpákkal, papírtáblákkal és az északi bejáratból érkező bútorpolír illatával keveredett a kettle corn keverékével.
Havamp nyomozó egy helyettesével várt.
Elwood egy másik csokornyakkendőben állt a közelben.
A műsor menedzsere, Bud Kinnaman beengedett minket egy oldalsó ajtón keresztül.
Hetven éves volt, és harmincegy éve vezette a műsort.
“A terem tegnap este kilenckor zárva volt,” mondta Havampnak. “Csak a táblakulcsok a tisztességi táblák kulcsaik.”
Megmutatta neki a kereskedői megállapodást.
Minden eladó megígérte, hogy minden eladásra kínált tárgy egyértelmű tulajdonjoga lesz.
Egy másik záradék felhatalmazást adott Budnak, hogy bezárjon egy fülkét.
Ezt a lehetőséget akkor adta hozzá, amikor valaki egyszer megpróbálta eladni egy templomnak a saját gyertyatartóit.
A 41-es fülke már el volt szervezve.
Zöld bársony borította az asztalokat.
Fehér árcímkék lógtak a zsinórokra.
Senki sem nyúlt semmihez.
Havamp nyomozó azt akarta, hogy Twila jelen legyen a keresés kezdetekor, hogy senki ne állíthassa később bizonyítékokat elhelyezve.
8:52-kor kinyílt az oldalsó ajtó.
Twila egy cipzáros pénzzacskót vitt be.
Christa követte egy dobozzal.
Garrick mögöttük jött, magával még kettővel.
Kilenckor Bud kinyitotta a főajtókat.
A korai vásárlók kávéval és táskákkal bevonultak.
Twila kihúzta a pénzeszsákját.
Hallottam a cipzárt a félúton a folyosó túloldaláról.
Egy pillanatra visszakerültem a hálószobámba.
Aztán Christa felnézett.
Látott, hogy a kukorica melletti állok.
Megállt a folyosón, miközben egy dobozt nyomott a mellkasához.
Havamp nyomozó odalépett a 41-es fülkéhez, és megmutatta Twilának a házkutatási parancsot.
Twila válasza átterjedt az épületen.
“Ez zaklatás. Ő a tolvaj.”
Rám mutatott.
Az emberek fordultak.
Egy férfi, aki horgászcsalit árult, állt az asztala mögött.
Két nő megállt egy vajkeverő mellett, és úgy tett, mintha nem hallgatnának.
Bud udvariasan megkérte mindenkit, hogy adjanak teret a tiszteknek.
Senki sem ment messzire.
Néhány percen belül tömeg gyűlt össze.
Christa felemelte a hangját.
“Ne engedd, hogy bármihez hozzáérjen. Majd ültet valamit.”
Nem mondtam semmit.
Kivettem a kesztyűimet a blézerzsebemből, és ujjaként húztam ki.
A szoba csendesebb lett.
Twila asztalának közeli végén egy poros kürt feküdt.
Felületét vékonyra kaparták és mézbarnára polírozták.
A szélesebb végét réz gallér vette körül.
Az árcéta így szólt:
680 dollár. Ohio, kb. 1840.
A látható múzeumi számot elkaparták.
Tudtam, hol van a második szám.
“A réz gallér belsejében,” mondtam. “Belső perem a dugóval szemben. Piros hat, pont, nyolc.”
Aztán hátraléptem.
A helyettes a saját kesztyűjében felemelte a kürtöt.
Belevilágított egy tolllámpát.
Elfordítottam.
Megállt.
“Hat faz nyolc,” mondta. “Pirosban.”
Havamp nyomozó lefotózta a jelölést.
Aztán az árcédula.
Aztán az 1988-as helyszíni lapom.
Twila egy rövid nevetést hallatott.
“Véletlen. Ohióban száz ilyen poros szarv van.”
“Akkor a következő is lehet véletlen,” mondtam.
“Most hagytad azt a jelet.”
A helyettesre néztem.
Nem nézett fel.
“Nem nyúlt hozzá.”
A VFW sapkás férfi szólalt meg a tömegből.
“Figyeltem a kezeit. Nem nyúlt semmihez.”
Twila arca elpirult.
Megragadta a következő tárgyat, és az asztal széléhez tolta.
“Csináld ezt, Miss Expert.”
Ez egy gyászbross volt.
Fekete ovális.
Arany beállítás.
Fonott barna haj az üveg alatt.
“A csap hátulján,” mondtam. “Nagyon kicsi. 62.1.”
A helyettes elfordította.
“62.1.”
Valaki mögöttem mormolta: “Hát, hát csak.”
Folytattuk.
Szemüveg ügy.
Ezüst zsebóra.
Tintype.
Ón gyerekcsésze.
Öntöttvas játék tűzoltóautó hiányzik egy kerék.
Egyikhez sem nyúltam hozzájuk.
Mondtam, hol kell lennie a számnak.
A helyettes megnézte.
A nyomozó lefotózta.
Hét tárgy.
Hét másodlagos pont.
Hét árcédula.
Összesen ár: 3 240 dollár.
Aztán Twila egy másik brossát tolta felém.
Hasonlított az elsőre.
Fekete zománc.
Arany perem.
“És ez?” követelte. “Ez is a tiéd?”
Tanulmányoztam.
“Nem.”
Pislogott.
“Az nem a miénk.”
A halászcsalikat áruló férfi nevetett.
“Most engedett neked egyet, Twila.”
Ez számított.
Egy hazug, aki egy egész asztalt akar elfoglalni, azt mondaná, hogy minden a múzeumé.
Nem akartam mindent.
Csak azt akartam, ami a miénk volt.
Ekkor veszítette el Christa az önuralmat.
“Tudja, hol vannak a jelek, mert ő tette oda őket!”
Hangja átszűrődött a folyosón.






