“Ő már nálunk volt. Bármikor megtehette volna.”
Bud levette az olvasószemüvegét a kötényéről, és felvette.
“Fiatal hölgyem,” mondta, “ezt a teremet tegnap este kilenckor zárva volt. Csak a táblakulcsok. Senki sem jött be.”
“Akkor korábban is csinálta,” mondta Christa. “A reptéren kellett volna lennie. Neki kellett volna—”
Megállt.
A vízforraló kukorica kipattant az ajtó közelében.
Senki sem szólt.
Ránéztem Havamp nyomozóra.
Ő egy apró bólintással válaszolt.
“Christa,” mondtam, “vasárnap 8:34-kor felhívtad Elwoodot.”
Christa rám meredt.
“Azt mondtad neki, hogy a reptéren rajtakaptak a 14-es fiókból származó kis pisztollal.”
“Láttam—”
“Senkit sem kaptak el. Senki sem mondta, hogy pisztoly.”
Twila csattant: “Ne beszélj.”
Folytattam.
“Azt mondtad a nyomozónak, hogy nézted, ahogy kilenckor pakoltam be. De éjfélkor az ajtómnál álltál.”
Christa szája összeszorult.
“Ébren voltam,” mondtam.
Megállt a mozgásban.
“Minden szót hallottam.”
Aztán megismételtem a mondatot, amit a sötétben suttogott.
“A kézipoggyászában van.”
Christa kinyitotta a száját.
Nem jött ki semmi.
Havamp nyomozó egy nyomtatott piaci hirdetést helyezett el a zöld bársonyra.
Twila hátsó verandája.
Kétlövéses zsebpisztoly, körülbelül 1866-ból.
1 450 dollár.
Augusztus 8-án került fel.
Eladó szeptember 11-én 10:14-kor zárta le.
A listázási fényképen a pisztoly ugyanazon zöld bársonyon pihent, mint a 41-es fülkét.
“Ezt augusztusban kínáltad eladónak,” mondta Havamp Twilának. “Mielőtt bárki jelentette volna az eltűnt.”
Twila nem fordult a nyomozónak.
Ellenem fordult.
“Egy karddal tönkretettél engem!”
“Egy szaporodási kard.”
“Öt évnyi nevetés a hátam mögött.”
“Elmondtam a múzeumnak, mi az.”
“Mindig mindenkinek elmondod, mik a dolgok.”
Aztán Christa felé fordult.
“Visszahoztad nekem!”
Christa kiáltotta: “Azt mondtad, tedd a táskájába!”
“Azt mondtad, soha nem néz abba a zsebbe.”
“Azt mondtad, hogy a pisztoly lehet, mert a repülőtéri biztonsági felügyelők megtalálják!”
“Fogd be, Christa.”
“A repülőteret hívni a te ötleted volt!”
Anya és lánya alig álltak egymástól, és tucatnyi tanú előtt magyarázták el egymásnak az egész tervet.
Összekulcsoltam a kesztyűs kezeimet.
Nem maradt semmi, amit hozzátennem volna.
A fülke hátsó sarkában Garrick még mindig egy dobozt tartott a mellkasánál.
Alig mozdult.
Végül megszólalt.
“Christa.”
Megfordult.
Hangja halk volt.
“A zoknimba tekerded.”
Kinyitotta a száját.
Aztán kimondta azt a mondatot, amit soha nem kellett volna mondania.
“Nem kellett volna tudnod.”
Garrick leengedte a dobozt.
Óvatosan.
Guggolt, és laposan letette a betonpadlóra, ahogy én tanítottam neki az üvegnegatívokkal való kezelést hatéves korában.
Aztán felállt.
A zöld bársonyon túl, rám nézett.
Egy pillanatra megláttam azt a kétéves fiút, aki egykor az ablakunknál várt egy apára, aki nem jön haza.
“Azt kértelek, mondd, hogy elvitted,” mondta.
“Igen.”
Ennyi volt.
Nem adtam hozzá semmit.
Néhány mondat már így is elég nehéz.
Garrick egyszer bólintott.
Aztán végigsétáltam a folyosón.
“Garrick,” szólította Christa.
Tovább sétált.
“Garrick, várj.”
Nem tette.
Minden részem követni akarta őt.
Maradtam.
Egyedül kellett elhagynia azt az épületet.
És még volt egy feladatom, amit el kellett fejeznem.
Bud a bejáratnál lévő mikrofonhoz sétált.
Kétszer megérintette.
A hangszórók sistergettek.
“Figyelem, kereskedők és vendégek. A 41-es fülke zárva van a műsor hátralévő részére.”
Ezután visszatért Twilába.
“A jelvényed.”
“Húsz éve van ez a standom.”
“Hetedik bekezdés.”
Kitépte a jelvényt a zsinórjáról, és a földre dobta.
Bud felvette, és a kötényzsebébe tette.
A helyettes minden múzeumi tárgyat zsebkendőbe csomagolt, és egy bizonyítéklapon tüntette fel.
Havamp nyomozó lefotózta a fülkét, a furgont és minden releváns feljegyzést.
Ezután Twilához és Christához szólt.
“Ma senki sem megy bilincsben. Hallani fogsz az ügyésztől.”
Elwood előrelépett.
A kabátjába nyúlt.
A kulcstartóm a kezében volt.
Kilenc kulcs.
És a régi múzeumi jelvényem, egy 2009-es fényképpel, amelyen enyhén meglepődtem.
“Ezek a tieid,” mondta. “Sosem kellett volna elhagyniuk téged.”
Valaki a tölcsér torta standja közelében tapsolni kezdett.
Néhány másik is csatlakozott.
Megráztam a fejem.
Megálltak.
Nem akartam tapsot.
A taps a fellépőknek szól.
Csak azt a munkát végeztem, amit évtizedekkel korábban egy írógép mögött kezdtem.
Az északi ajtónál ujjonként levette a kesztyűimet.
Christa utánam sietett.
Elkapta az ujjamat.
“Harleen. Kérlek. A gyerekek.”
A kezére néztem, amíg el nem engedte.
“Gondolj a gyerekekre,” mondta.
“Mindig a gyerekekre gondolok.”
A szemei újra megteltek.
“Ezért mentem a seriffhez a reptér helyett.”
Rám meredt.
“Ha hajnali egykor szembesítettem volna veled, Kaye és Chase mindarra ébredtek volna.”
“Mi történik most velem?”
“Nem tudom, Christa.”
“Tudnod kell.”
“Nem.”
Összekulcsoltam a kesztyűt.
“Az nem az én fiókom.”
Aztán beléptem az ajtókon a világos szeptemberi parkolóba.
Mögöttem Twila hangja ismét felemelkedett.
Az ajtó becsukódott.
Már nem hallottam őt.
Szeptember 28-án, hétfőn a múzeum elbocsátotta Christát.
Elwood visszaállította írásbeli hozzáférésemet.
A levelet bekereteztem, főleg azért, mert zavarba hozta őt.
A nyugalmazott bankár, aki említette a harminckilenc éves kulcsomat, küldött egy üzenetet.
Harleen, bocsáss meg egy öreg bolondnak. Dolgozom rajta.
Október 1-jén visszajött a bőröndöm a seriff hivatalából.
Egy bizonyíték címke még mindig a fogantyúhoz volt kötve.
Ott hagytam.
Másnap a megyei ügyész vádat emelt.
Christa a lopás, bizonyítékhamisítás és a hamis jelentés miatt vádoltak.
Twila ellen vádat emeltek lopott vagyon átvételével és hamis jelentéssel kapcsolatban.
A telefonfelvételek a 6:04-es repülőtéri hívást Twila boltjának vonalához kötötték.






