– Nem. Én csak azt tettem, amit Grant kért.
Minden tekintet rájuk szegeződött.
Grant felé fordult.
– Vanessa, hallgass.
– Nem!
A hangja megtört.
– Három évig azt mondtad, hogy Claire lopta el a pénzt!
– Vanessa…
– Azt mondtad, ha hozzád megyek, minden rendben lesz. Azt mondtad, a pénz az én családomé lesz.
A teremben valaki elejtett egy poharat.
A csattanás végigvisszhangzott.
Én pedig ekkor vettem elő a táskámból egyetlen papírt.
Azt, amit három éve megőriztem.
Grant üzenetét.
„Vedd fel a ruháimat a tisztítóból. A könyveléshez ne nyúlj többet.”
Felemeltem.
– Ezt három évig őriztem.
Grant rám nézett.
– Claire, ne csináld ezt.
– Miért?
Közelebb léptem.
– Mert most már nem én vagyok az, akinek félnie kell.
A terem ajtaja ekkor kinyílt.
Két ügyvéd lépett be.
Mögöttük pedig egy szövetségi nyomozó.
Grant arca teljesen elsápadt.
A nyomozó egyenesen hozzá sétált.
– Grant Ashford?
– Igen.
– Önnek át kell adnunk néhány dokumentumot.
Grant rám nézett.
És akkor megértette.
Nem azért érkeztem limuzinnal, hogy féltékennyé tegyem őt.
Richard Sterling nem azért küldött értem, hogy bosszút álljak.
Azért küldött, mert tudta, hogy aznap este Grant nem az eljegyzését ünnepli.
Hanem az utolsó szabad estéjét.
De volt még egy dolog, amit egyikük sem tudott.
Aznap reggel egy régi bankszámlát is megtaláltam.
Egy olyan számlát, amelynek a tulajdonosa nem Grant volt.
Nem Vanessa.
És nem Richard.
A számlát az én nevem alatt nyitották meg három évvel korábban.
És az egyenlege:
4 300 000 dollár volt.






