A mogyoróvajas sütikek még melegek voltak, amikor letettem a doboz tetejét, és emlékszem, hogy ez jó jelnek tűnt. Ennyire voltam már eljutottam novemberre. Sütik tábláit olvastam.
Hét hónap. Április óta, amikor Joel felhívott, és megkért, hogy “vegyek egy kis teret”, és amikor megkérdeztem, miből letette, egyszer sem láttam Eastont. A születésnapi képeslapja kibontatlanul jött vissza, az én kézírásom az elején sértésként szerepelt. Az üzeneteim ott ültek, hogy Leszállítva, és semmi más.
Szombaton, november 7-én odamentem, és kopogtam.
Kendra négy hüvelyk ajtót adott nekem, és a láncot rajta tartotta. Pulóvert viselt, pedig a ház olyan meleg volt, hogy éreztem a verandán, és a haja olyan szorosan visszakaparódott, hogy a szeme húzódott.
“Csak látni akarom őt,” mondtam. “Öt perc. Állhatsz ott.”
“Nem vagy itt szívesen, Bernadette. És Easton sem akar téged.”
Az ajtó becsukódott. Mögötte Rocco elkezdte azt a halk, törött nyüszítést, amit minden reggel Lamontnak adott a teherautónál.
Félúton voltam a lépcsőn, térdről térdre, amikor Easton ablaka felemelkedett. A Rocco rágott sárga labdáját a fűbe ejtette, és az a cipőmön gurult.
“Nagymama, nyisd ki,” mondta. “Ne hagyd, hogy anya lásson.”
Két utcával később, egy fogorvos rendelője előtt parkolva, megtaláltam a vágást, amit valaki elvágott, és a ceruzajegyzetet: NAGYMAMA, itt nem biztonságos.
Setsuko azt mondta, Kendra furcsán viselkedett. Vasárnap este átmentem Lamont törött kapuján, Rocco hangtalanul odajött hozzám, Easton pedig mesélt egy férfiról, aki valami olyat adott az anyjának, ami félig elaludt.
Hétfőn felhívtam Minget. Kedden visszahívott.
“Joel neve egy nyitott kábítószer-aktában van, Bernie. Ne menj vissza abba az udvarba.”
A labda a counteren
Azt mondtam: “Mit jelent az, hogy benne van a neve?”
“Ez azt jelenti, hogy ne menj vissza abba az udvarba,” mondta Ming. “Átmegyek. Tedd fel a vízforralót, és ne hívd fel a fiadat.”
Feltettem a vízforralót. Nem hívtam fel a fiamat. A konyhámban álltam, a telefont a mellkasomhoz szorítva, mintha újra csörögni akarna, és azt mondaná, Ming rossz fájlt olvasott.
Negyven perc múlva az ajtóm előtt volt. Ming Hahn ötvennyolc éves, és még mindig úgy áll, mint egy férfi, aki várja, hogy mondja le, és nem tette meg, amíg én először nem ültem le. Levette a sapkáját, és kétszer is megforgatta a kezében.
“A neve Dominic Barlow,” mondta. “Az a férfi, akiről Easton beszélt. Két éve van a megye listáján. Főleg gyógyszerek. Némi metamfetamin. Házakat használ. Talál valakit, aki tartozik neki, és a saját üzletét a nappalijukban parkolja.”
“Joel nappalijában.”
“Március körül, amennyire csak tudok.”
Március. Április volt a telefonhívás. Az ujjammal gyerekként számoltam az asztal szélén, és Ming hagyta.
“Kendra tavaly télen megbántotta a hátát,” mondtam. “Felemelem a karácsonyfát. Valamit szedett érte.”
“Aztán az orvos abbahagyta az írást,” mondta Ming. “És Barlow nem.”
Azt akartam mondani, hogy ez lehetetlen. Kendra szervezte az iskolai könyvvásárt. Kendra vasította a párnahuzatokat. Kendra egyszer küldött nekem egy hárombekezdéses üzenetet egy gluténmentes palacsintakeverékről.
Azt mondtam: “És Joel?”
Ming a labdára nézett. A kenyérpirító mellett a pulton hagytam, hasított oldalon, hogy bárhonnan láthassam a szobában.
“Joel fizeti érte,” mondta. “Barlow-tól vásárol, hogy a felesége ne menjen rosszabb helyre venni. Legalábbis így kezdődött. Aztán nem tudott fizetni, és Barlow elkezdett odajönni, hogy emlékeztesse. A fiad neve benne van abban az aktában, mert egy helyettes augusztusban látta, ahogy átadott egy borítékot Dominic Barlownak egy benzinkút parkolójában.”
Megszólalt a vízforraló. Egyikünk sem kelt fel. Végig sikított, hogy semmibe sem érjen.
“Szóval ezért,” mondtam. “Ezért szakítottak el.”
“Bernie. Egy nagymama, aki minden vasárnap jön és észreveszi a dolgokat, az utolsó ember, akit egy olyan ember, mint Barlow, az asztalnál akar.”
Nevettem, egy borzalmas kis hang, mint egy kutya tüsszentése. “Mindent észreveszek. Észrevettem, amikor Joel 1997-ben fogkrémet cserélt.”
“Tudom, hogy tudod,” mondta Ming. “Ezért van szükségem a cetlire.”
Lassan magyarázta, ahogy valakinek magyarázkodsz, aki hülyeséget fog csinálni, ha nem teszed. Az akta egy drogügy volt. A kábítószerek Barlow-t akarták, és nem siettek; Tele akarták tenni. De egy gyerek, aki saját kézírásával mondja, hogy nem biztonságban, és ezt egy nagymamának az ablak alatt mondja, az egy másik iroda volt, és nem várt.
“Gyermekvédelmi szolgálat,” mondta. “Ma este. Pontosan azt mondod el nekik, amit ő mondott neked, szó szerint, semmi hozzáfűzés nélkül. És ők kapják a labdát.”
“Azt mondta, ne mondd el anyának vagy apának.”
“Nem azt mondta, hogy ne mondd el a megyének.”
Felvettem a labdát. Még mindig Rocco illata volt, vagyis olyan, mint egy nedves zokni, amit valaki szeretett. Sokáig tartottam.
“Ha ezt megteszem,” mondtam, “kiviszik abból a házból.”
“Ha ezt csinálod, ők mennek keresni. Amit találnak, az dönt el.”
“És Joel?”
Ming fejjel lefelé tette az asztalra a sapkáját, mint egy tálat.
“Joel maga hívta a telefonhívásait, Bernie. Áprilisban.”
Aznap este 7:40-kor hívtam, Ming pedig velem szemben ült. Egy Tiana nevű nő válaszolt, és megkérte, hogy betűzzem Easton nevét, majd az iskoláját, majd megkérdezte, mit ír a cetli, én elolvastam, és a Please-ben a hangom ohová ment, amit nem tudtam követni.






