“Ketchupla is megette volna,” mondtam. “Az a kutya egyszer megette a nagyapád pénztárcáját.”

“Az egészet?”

“Az egészet. Negyven dollár és egy horgászengedély.”

Nevetett. Egy igazi, hátrafejjel. Olyan hangzott, mint Lamont, ami majdnem a földre taszított.

Kopogtak az ajtón.

Easton megdermedt. Megállt úgy, ahogy egy kilencéves gyerek sem tudná, és láttam, letettem a spatulát.

“Az apád az,” mondtam. “Emlékszel? Húsz perc. Ming hozza őt. És ott állok.”

Joel felügyelt látogatásokat engedélyezett. Ming önként vállalta a felügyeletet vasárnaponként, mert azt mondta, nem bírja a palacsintaimat, de a kávémat bírja.

Odamentem az ajtóhoz. Teljesen kinyitottam. Tudnád ezt. Nincs lánc az ajtómon, soha, 1981-ben levettem Lamonttal, mert azt mondtam, ha valaki ki akar rabolni minket, nyugodtan kérheti.

Joel a lépcsőmön állt, mögötte Ming. Vékonyabbnak is tűnt, őszkének és tisztának a szemében, először nem tudtam, mennyi idő után volt. Egy műanyag zacskót tartott a kezében az állatkereskedésből.

“Szia, anya,” mondta.

“Kiengeded a hőt,” mondtam.

Bejött. Megállt a konyhaajtónál, ahogy a fia tette. Easton az asztalnál ült, a labdát a kezében, és nem állt fel.

Joel elővett egy új sárga teniszlabdát a táskából, és kinyújtotta.

“Roccóért,” mondta. “Az teljesen fel van vágva.”

Easton ránézett. Aztán rám nézett.

Nem mondtam semmit. Nem az én mondom.

“Szereti a régi,” mondta Easton.

Joel nagyon óvatosan tette az új labdát az asztalra, mintha elsülnénk.

“Rendben,” mondta. “Rendben, haver.”

Ott ültek. Ming kávét töltött magának, és egy szörnyű történetet mesélt egy sülhéről. Joel rossz helyen nevetett. Easton három palacsintát evett és végig az apját figyelte, ahogy egy kutyát nézel, akit még nem ismersz.

Tizenegy óránál Ming megkopogtatta az óráját. Joel felállt. Odament az ajtóhoz, megállt, majd visszajött, és megcsókolta a fejem tetejét, ahogy Lamont szokta, amikor elment dolgozni.

Rocco mélyen és repedten nyöszörgött.

“Ő csinálja ezt,” mondta Easton. “Amikor valaki elmegy.”

“Jövő vasárnap visszajövök,” mondta Joel.

“Rendben,” mondta Easton.

Az ajtó becsukódott. Egy percig álltam a mosogatónál, háttal a szobának, mert van egy határ.

Amikor megfordultam, Easton a konyha padlóján volt Roccóval, és a régi rágógolyót a linóleumon gurította felé. Rocco nem üldözte. Tizenkét éves. Csak lehajtotta a szürke fejét rá, mint egy párna, és sóhajtott.

Easton lefeküdt mellé, és az asztal alatt a lábát az enyémre tette.

“Nagymama,” mondta. “Jövő héten megint vasárnap van?”

“Minden héten, drágám,” mondtam. “Megnéztem.”

Ha ez eljutott, küldd el valakinek, aki még mindig sütikkel átjár, amikor az ajtó nem nyílik ki.

A családi árulások a legfájdalmasabb pillanatokban is felbukkanhatnak, a bérelt segítségként kezelve vagy egy gyereknyi félrenyomásig a templomban. És amikor a pénz mélyíti a régi családi szakadékokat, van egy nővér története, aki lehagyta testvérét a listáról.