Egy plüss teknős volt. Még mindig rajta volt a Nassau árcéta. Nevetni akartam és sírni akartam, de egyiket sem tettem, mert Jasmine jött fel a lépcsőn mögötte nagy napszemüvegben és fehér len ingben, mintha egy kerti bulira hívták volna.

“Hol vannak a gyerekek?” Azt mondtam.

“A nővéremmel,” mondta Jasmine. “Ez nem nekik való.”

Ez igaz, gondoltam. Giulia számára soha semmi sem volt.

Bejöttek. Zanetti a karosszékemben ült, a térdén tartott aktatáskájával. Adina a konyhaajtó mellett állt. Francis, Isten szerelmére, kint a kertjében nyírta ugyanazt a sövényt, amit dél óta nyírt.

Giulia mellettem ült a kanapén sárga pulóverben, most már tisztán, az ölében tartotta a hátizsákját, ahogy a padon tartotta.

Shmuel meglátta őt, és az egész arca elhúzódott.

“Hé, bogár,” mondta.

Ránézett. Nem állt fel. Rám nézett.

Ez neki rosszabb volt, mint bármi, amit mondhattam volna, és láttam, ahogy lecsap.

Jasmine levette a napszemüvegét.

“Rendben,” mondta. “Azzal kezdem, hogy mindenkinek meg kell nyugodnia. Ez már túlzásba esett. Szülői döntést hoztam. Következménye volt. Rhonda tudta, hogy jön, a terminál tele volt személyzettel, és most elvesztettünk egy hétezer dolláros nyaralást, a hajótársaság valami listán szerepelt, a gyerekeim nézték, ahogy a szüleiket bűnözőként kísérik le egy hajóról, és van egy bírósági tárgyalás. Egy földi leszállás miatt. Shmuel, mondd el neki.”

Shmuel nem mondott semmit.

“Nem akarok senki gonosztevője lenni,” folytatta Jasmine. “Adina, tudom, hogy valami szörnyeteg vagyok, de nem te vagy az, aki házi feladatot, mosást és orvosi időpontokat csinál neki. Én igen. Egyszer hívtam. Egy. És Rhonda a rendőrséghez rohant képernyőképekkel, mintha várt volna rá.”

“Voltam,” mondtam.

Zanetti kinyitotta a táskáját.

“Mrs. Jasmine,” mondta, “mikor jött el, hogy Giulia nem jön a hajóútra?”

“Péntek este. A viselkedése után.”

Zanetti elővette Keisha két oldalát, és nem Jasmine-nak, hanem a fiamnak adta át.

Olvasta őket. Kétszer is elolvasta őket, ahogy Velasquez tette. Én neveltem azt a fiút. Ismerem az arcát, amikor valami olyat olvas, ami ára fog kerülni.

“Szerda,” mondta.

Jasmine keze a papír felé nyúlt. “Ez egy rendszeres dolog, ez—”

“Azt írja, szerdán törölted őt.” Felnézett. “Az áll, hogy tizenegyszáznegyven dollár került vissza a kártyádra.”

“El akartam mondani.”

“Mikor?”

“Szerda volt, Shmuel, hetekig lehetetlen volt, és tudtam, hogy ha megkérdezném, nemet mondanál, és harcolnál velem, és csak EGY hetet, egy hetet akartam a gyerekeimmel, anélkül, hogy ő duzzogna minden fotó sarkában—”

Megállt.

Senki a nappalimban nem szólt egy szót sem. Az ablakon kívül Francis nyolói megálltak.

Giulia ökle a pulóverem szegélyén volt.

“Azt mondtad, hogy a fürdőszobában van,” mondta Shmuel.

“A táskák mellett volt. Jól volt.”

“Azt mondtad, hogy a FÜRDŐSZOBÁBAN van.” Most már talpra állt. A fiam, harminckilenc éves, a szőnyegem közepén áll, egy plüss teknőst tartva a kezében. “Kétszer is megkérdeztem. Mondtam, hol van Giulia, te azt mondtad, a mosdóban, én azt mondtam, várjunk meg, te azt mondtad, hogy Rhonda találkozik vele, Rhonda találkozik vele, ő be van tiltva, lekésszük a beszállást, és én felmentem arra a hajóra, és ittam egyet.”

“Shmuel—”

“Az állatkert. Azt mondtad, megfázott. A bulira, azt mondtad, nem akar menni. A tengerpart.” Felém fordult. “Anya, megmutatta neked?”

“Írt nekem,” mondtam. “Minden alkalommal. ‘ Giulia otthon marad.’ Megtartottam őket.”

“Miért nem mondtad el nekem?”

Ez volt az, ami fájt. Mert igazságos volt.

“Azt hittem, tudod,” mondtam. “Azt hittem, te döntöttél. Te vagy az apja.”

Visszaült, mintha valaki elvágta volna a szálait.

Jasmine visszaemelte a napszemüvegét az asztalról.

“Nem csinálom ezt,” mondta. “Ez rajtaütés. Találkozunk a meghallgatáson.”

Az ajtóhoz ment. Shmuel nem állt fel, hogy kövesse őt. Felállt a kilincserre, visszanézett rá, várt, és ő nem mozdult.

“Shmuel.”

“Menj a nővéredhez,” mondta. “Fogok fuvarozni.”

Kinyitotta a bejárati ajtómat, és olyan erősen becsukta maga mögött, hogy megrázta a fal keretét. Aztán hallottuk az autóját.

Aztán a fiam, akit tizenöt éves kora óta nem láttam sírni, és az apja egy hétre elment, letette a teknőst az asztalra, és letérdelt a szőnyegemre a lánya előtt.

“Bug,” mondta. “Nem néztem vissza. Vissza kellett volna néznem.”

Giulia újra rám nézett. Nem segítettem neki. Ez nem az én adhattam át.

“Számolnod kellett volna,” mondta. “Az állatkertben fejeket számolsz. Öten. Mindig kimondod.”

“Tudom.”

“Négyet mondtál.”

“Tudom, drágám. Ez rossz volt.”

A hátizsákot nyújtotta, mintha házi feladatot adna át. Ő elvette, a mellkasához szorította, és belesírt, egy felnőtt férfi a padlómon ült, Adina pedig leült a kanapé karfájára, és a kezét Giulia fejére tette, ahogy én tettem a terminálnál.

Zanetti, aki negyedóránként számlázik, tizenöt percet szó nélkül hagy eltelni.

Csütörtök, a sárga pulóver

A csütörtöki tárgyalás tizenkilenc percig tartott.

Jasmine egy saját ügyvéddel jött, egy fiatalember, Tillman nevű férfi, aki úgy nézett ki, mintha szerda este felvették. Shmuel egyedül jött, és a mi oldalunkra ült a folyosón. Jasmine hosszú ideig nézte a mellette álló üres széket.

Amikor véget ért, a tények ezek voltak, és még mindig tudom őket úgy elszaporítani, mint egy táblázatot.