Giulia az iskolai félév végétől az anyjával fogja élni Phoenixben. Adina kórháza egy héten belül megtalálta a nappali műszakokat, mert ő kérte, és mert a nővérek gondoskodnak a sajátjukról.
Giulia az iskolai szünetét velem töltötte Orlandóban, mindegyiket leírva.
Shmuel havonta két hétvégét nálam töltötte, senki más nélkül, akit ne hagytak volna jóvá. Minden járatot ő fizetne.
Jasmine-t nem hagyhatták egyedül Giuliával. Soha. A sorrendben van.
És mivel Zanetti kérte, és a bíró beleegyezett, Jasmine ezerszáznegyven dollárral tartozott egy Giulia nevén álló számlának, pontosan azt a díjat, amit szerdán visszafizetett magának. A következő kedden került be. Zanetti postán küldte nekem a betéti papírt. Én kereteztem. Ne ítélj el.
A hajótársaság soha nem hozta vissza a hétezer dollárt. A hazafelé tartó járatok Nassau-ból, négy ülés, utolsó pillanatban, további kétezerháromszáz dollárba kerültek nekik. Shmuel a meghallgatás utáni héttel beköltözött barátja, Mitchell vendégszobájába. Amikor Jasmine-ról kérdeztem, azt mondta: “Folyton azt mondja, hogy ez egy szobaságnak számított,” majd nem mondott semmit.
A bíróság előtt Jasmine utolért a lépcsőn. Most nincs napszemüveg.
“Remélem, büszke vagy magadra,” mondta. “Feloszlattál egy családot.”
“Számoltam egyet,” mondtam. “Már kihagytad őt.”
Ő tátott szájjal állt ott, én pedig lementem a lépcsőn, ahol Adina vezette az autót.
Az a szombat pontosan egy héttel telt el a kispadon való állás óta. Megint 2:40. Megint a szárítónál voltam, ismét törölközőket húztam elő, melegeket, Giulia pedig a mosógép tetején ült, sarkai doboltak az ajtón, amit négyszer mondtam neki, hogy ne tegy.
Sárga pulóvert viselt. Majdnem minden nap hordta. Adinának éjszaka kellett megmosnia, miközben aludt.
“Nagymama,” mondta. “Csináld a számot.”
“Tudod a számot.”
“Mindenképp csináld.”
Így elénekeltem neki a telefonszámomat, azt a hülye kis dallamot, amit tavaly tavasszal az autóban találtam ki, mind a tíz számjegyet, rosszul szólva, miközben ő is forgatta a szemét, pont úgy, mint akkor.
Aztán visszaénekelte nekem, minden ujjával jobbra, és az utolsónál átnyúlt, és egy meleg törölközőt ejtett a fejemre.
“Nem kellene rá szükséged,” mondtam, miközben lehúztam.
“Tudom,” mondta. “De megvan.”
A családi árulások a legváratlanabb módokon is felbukkanhatnak, például egy otthont, amit eladtak valaki távollétében, a “Mostohaapám eladta a zöldajtós házamat, miközben Kuvaitban szolgáltam” című epizódban vagy egy engedély nélkül aláírt név a “Anyám aláírta a nevem a testvérem hálaadási pultján” című részben. Egy másfajta felejthetetlen találkozás érdekében van még a “Egy nő tevekabátban gúnyolódott meg egy fillére” is.






