– Mert azt akartam, hogy egyszer az életben saját döntést hozzatok. Ne azért költözzetek el, mert én vagyok a „szegény fiú”, akit ki kell tenni a házból. Hanem azért, mert megértitek, hogy a saját életeteket nem lehet örökké másokra építeni.

Apa lassan felállt.

– Mit akarsz most?

Ránéztem.

– Három lehetőségetek van.

Patricia visszaült.

– Milyen lehetőségeket?

– Az első: harminc nap múlva kiköltöztök, és én értékesítem a házat.

– A második?

– Aláírunk egy korrekt bérleti szerződést. Maradhattok, ha kifizetitek a piaci bérleti díjat.

– És a harmadik?

Elhallgattam egy pillanatra.

– Megvehetitek tőlem.

Kyle felnevetett.

– Miből?

– Pontosan.

A nevetése azonnal elhalt.

– Eddig azt hittétek, hogy nekem nincs semmim – folytattam. – Most ideje megtanulnotok, hogy az ember értékét nem az alapján kell megítélni, milyen autóval jár, milyen ruhát visel, vagy mennyit mutat meg a bankszámlájából.

Patricia sírni kezdett.

Apa pedig csak annyit mondott:

– Fiam…

Évek óta először hívott így.

De én még nem tudtam, hogy a történet legnagyobb fordulata nem is a házról szólt.

Hanem egy levélről, amelyet a nagyapám hagyott rám.

Egy levélről, amelyből kiderült, hogy miért választottam pontosan ezt a házat három hónappal korábban.

És amikor Patricia meglátta a levelet az asztalon, hirtelen elsápadt.

– Ezt… honnan szerezted?

Ránéztem.

– Nagyapától.

Patricia szeme elkerekedett.

– Akkor te már tudtad az egészet?

– Nem.

– Mit tudtál?

Kinyitottam a borítékot.

– Hogy a ház története sokkal régebbre nyúlik vissza, mint gondoltuk.

És az első sor után mindannyian rájöttünk:

a ház elvesztése nem a történet vége volt. Hanem a kezdete.