– Mert azt akartam, hogy egyszer az életben saját döntést hozzatok. Ne azért költözzetek el, mert én vagyok a „szegény fiú”, akit ki kell tenni a házból. Hanem azért, mert megértitek, hogy a saját életeteket nem lehet örökké másokra építeni.
Apa lassan felállt.
– Mit akarsz most?
Ránéztem.
– Három lehetőségetek van.
Patricia visszaült.
– Milyen lehetőségeket?
– Az első: harminc nap múlva kiköltöztök, és én értékesítem a házat.
– A második?
– Aláírunk egy korrekt bérleti szerződést. Maradhattok, ha kifizetitek a piaci bérleti díjat.
– És a harmadik?
Elhallgattam egy pillanatra.
– Megvehetitek tőlem.
Kyle felnevetett.
– Miből?
– Pontosan.
A nevetése azonnal elhalt.
– Eddig azt hittétek, hogy nekem nincs semmim – folytattam. – Most ideje megtanulnotok, hogy az ember értékét nem az alapján kell megítélni, milyen autóval jár, milyen ruhát visel, vagy mennyit mutat meg a bankszámlájából.
Patricia sírni kezdett.
Apa pedig csak annyit mondott:
– Fiam…
Évek óta először hívott így.
De én még nem tudtam, hogy a történet legnagyobb fordulata nem is a házról szólt.
Hanem egy levélről, amelyet a nagyapám hagyott rám.
Egy levélről, amelyből kiderült, hogy miért választottam pontosan ezt a házat három hónappal korábban.
És amikor Patricia meglátta a levelet az asztalon, hirtelen elsápadt.
– Ezt… honnan szerezted?
Ránéztem.
– Nagyapától.
Patricia szeme elkerekedett.
– Akkor te már tudtad az egészet?
– Nem.
– Mit tudtál?
Kinyitottam a borítékot.
– Hogy a ház története sokkal régebbre nyúlik vissza, mint gondoltuk.
És az első sor után mindannyian rájöttünk:
a ház elvesztése nem a történet vége volt. Hanem a kezdete.






