Másnap reggel 9:12-kor kopogtattak az ajtón.

Nem a családom volt.

Daniel Brooks állt a verandán két fekete öltönyös biztonsági őr társaságában. Egyik kezében barna bőrtáska, a másikban egy vastag iratköteg volt.

Sarah lesietett hozzá.

Én az emeleti hálószobám ablakából figyeltem őket.

A fájdalom még mindig végiglüktetett a gerincemen, de valami egészen más kezdett erősebben dolgozni bennem.

Bizonyosság.

Daniel felnézett az emeletre, majd intett.

— Sophie, minden készen áll.

— Mi van az iratokban?

— Először a családodnak kell átadnom őket.

Sarah felém nézett.

— És van még valami.

— Mi?

— Daniel megtudott valamit az éjszakai látogatóról.

A gyomrom összeszorult.

— Ki volt az?

Daniel elővette a telefonját, és megmutatott egy fényképet.

A férfi ugyanaz volt, akit a kamerán láttam.

— A neve Michael Grant — mondta. — Ingatlanbefektető. Az apáddal dolgozott együtt.

Megdermedtem.

— Az apámmal?

— Igen. És nem egyszerűen azért jött ide, hogy megnézze a házat.

Sarah átvette a telefont.

— Nézd meg ezt.

Egy másik fényképet mutatott.

Egy szerződés másolatát.

Az én nevem szerepelt rajta.

A címem.

A házam címe.

És egy olyan vállalat neve, amelyet még soha életemben nem láttam.

— Ez hamis — suttogtam.

— Remélem — mondta Sarah. — De ezért van szükségünk ügyvédre.

Ekkor odakint autómotorok zúgását hallottuk.

Sarah az ablakhoz lépett.

— Megérkeztek.

Az első autó a kapu előtt állt meg.

Aztán még egy.

Majd még kettő.

Fél tízre már egy egész kisebb karaván gyűlt össze az utcában.

Alexis kiszállt egy fehér kabrióból, napszemüvegben, kezében egy hatalmas virágcsokorral.

Mögötte az anyám.

Az apám.

A nagynéném.

És több mint húsz idegen.

Aztán Alexis elővette a telefonját.

Fényképet készített a házról.

És feltöltötte.

„Megérkeztünk a nyár legjobb hétvégéjére!”

Sarah rám nézett.

— Ne menj le.

— Nem is akarok.

— Jó.

Daniel kilépett a kapuhoz.

Apám kiszállt az autóból.

Amikor meglátta a biztonsági őröket, az arca azonnal megváltozott.

Odament Danielhez.

— Mi folyik itt?

Daniel nyugodtan elővette a dokumentumokat.

— Richard Bennett?

— Igen.

— Önnek és a családtagjainak hivatalos felszólítást kell átadnom.

Apám elnevette magát.

— Ez valami vicc?

— Nem.

— Ez az én családom háza.

Daniel felnézett a papírról.

— Nem. A nyilvántartás szerint Sophie Bennett tulajdona.

Csend.

Anyám közelebb lépett.

— Sophie csak beteg. Nem tudja, mit csinál.

Sarah ekkor kilépett a verandára.

— Dehogynem tudja.

Anyám rám nézett az emeleti ablakon keresztül.

Észrevette, hogy ott állok.

A szeme összeszűkült.

— Sophie! Gyere le!

Nem mozdultam.

— Kislányom, ezt most ne csináld!

Sarah halkan felém szólt:

— Ne válaszolj.

Apám ökölbe szorította a kezét.

— Sophie! Beszélnünk kell!

Most először nem éreztem azt a régi kényszert, hogy engedelmeskedjek.

Nem éreztem, hogy meg kell nyugtatnom.

Nem éreztem, hogy nekem kell megmentenem a helyzetet.

Csak álltam.

És figyeltem.

Daniel átadta apámnak a dokumentumokat.

— A felszólítás értelmében önök nem léphetnek be az ingatlanra a tulajdonos engedélye nélkül.

Apám elolvasta az első oldalt.

Aztán a másodikat.

Az arca lassan elsápadt.

— Ez nevetséges.

— Akkor ezt is átadhatom.

Daniel egy másik borítékot nyújtott át.

Apám kinyitotta.

A benne lévő dokumentum láttán teljesen elhallgatott.

Sarah rám nézett.

Tudtam, mi van benne.

A negyvenkétezer dolláros kölcsön.

A fizetési felszólítás.

És a tizennégy hónapja lejárt tartozás.

Apám felnézett.

— Ezt nem teheted velem.

Most már én is hallottam a hangját.

— Dehogynem, apa.

Mindenki felnézett az emeletre.

— Sophie, gyere le!

— Nem.

— Ez családi ügy.

— Nem. Ez az én házam.

Alexis előrelépett.

— Ugyan már! Ez csak egy hétvégi buli.

— Nem adtam engedélyt.

— Apa azt mondta, hogy igen.

— Apa nem a tulajdonos.

Alexis arca megkeményedett.

— Te tényleg képes vagy ezt megtenni a saját családoddal?

Lenéztem rá.

— Nem én hívtam meg harminc embert egy másik ember házába.

A tömegben valaki halkan azt mondta:

— Talán menjünk.

De Alexis azonnal rákiáltott.

— Senki nem megy sehova!

Ekkor az egyik biztonsági őr a kapu felé mutatott.

— Uram, kérem, maradjanak a közterületen.

Apám felé fordult.

— Hallotta?

Apám nem válaszolt.

Csak nézett rám.

És akkor történt valami, amire egyikük sem számított.

Egy fekete SUV lassan megállt a kapunál.

Az ajtó kinyílt.

Michael Grant szállt ki belőle.

Apám azonnal odament hozzá.

— Michael, segíts nekem.

Michael azonban nem az apámra nézett.

Hanem rám.

Aztán Sarah-ra.

Majd Danielre.

— Megkapták már az iratokat?

Daniel bólintott.

— Igen.

Michael arca elsötétült.

— Akkor nincs más választás.

Apám megragadta a karját.

— Miről beszélsz?

Michael elhúzta a kezét.

— Richard, én azt hittem, hogy Sophie tud mindenről.

A vér is kifutott az arcomból.

— Miről?

Michael felnézett rám.

— Arról, hogy az apád hat hónappal ezelőtt megpróbálta eladni ezt a házat.

Sarah egy pillanat alatt megmerevedett.

— Mi?

Apám felkiáltott:

— Ez hazugság!

Michael elővette a bőrtáskájából a dokumentumokat.

— Van egy előzetes adásvételi megállapodás.

Felém nyújtotta.

A nevem ott szerepelt.

De az aláírás nem az enyém volt.

Sarah odalépett hozzám.

Elvette a papírt.