Néhány másodpercig olvasta.
Aztán felnézett.
— Sophie…
— Mi az?
— Ez rosszabb, mint gondoltuk.
— Mennyivel?
Sarah lassan megrázta a fejét.
— Az aláírásod hamis.
A verandán mindenki elhallgatott.
Apám lehajtotta a fejét.
Anyám pedig hirtelen sírni kezdett.
De én már nem őket néztem.
A papírt néztem.
A saját nevemet.
A saját házamat.
A saját aláírásomat.
És végre összeállt a kép.
A parti.
A harminc vendég.
A férfi az éjszakai kamerán.
Az apám furcsa magabiztossága.
Az, hogy miért akarták mindenáron bejutni a házba.
Nem egyszerűen bulit akartak rendezni.
Meg akarták szerezni a házamat.
És a legijesztőbb rész még hátravolt.
Sarah újra a dokumentumra nézett.
— Sophie, ezt az adásvételi szerződést nem tegnap készítették.
— Hanem?
— Hat hónapja.
— És ki írta alá?
Sarah rám emelte a tekintetét.
— Valaki, akinek hozzáférése volt a személyes irataidhoz.
A tekintetem lassan anyámra vándorolt.
Ő elfordult.
A szívem nagyot dobbant.
— Anya?
Nem válaszolt.
Apám becsukta a szemét.
És ekkor már tudtam.
Nem egy hétvégi családi konfliktus közepén álltam.
Hanem egy hat hónapja készülő terv végén.
És valaki a saját családomból hónapokon át próbálta ellopni tőlem az egyetlen helyet, amelyet teljesen magamnak építettem.
A házat.
Az otthonomat.
Az életemet.
És most először nem akartam megbocsátani.
Azt akartam tudni, ki írta alá a nevemet.






