Kihúztam a földből, és visszamentem a ki.
Keith meglátta a kártyát a kesztyűmben, és újra elspirult.
“Ne merd megtenni,” mondta.
Kihangosító
A hüvelykujjommal tárcsáztam, ugyanazzal a hüvelykujjal, amivel aláírtam, és feltettem hangszóróra.
Négy gyűrű. Keith azt mondta: “Alszik. Hetvenkilenc, Jill. Félig halálra fogod ijeszteni.”
Ötödik csengő. “Halló?”
Kicsinek és teljesen ébren hangzott. Később megtudtam, hogy öt órakor kel, ugyanúgy, mint én.
“Mrs. Koopman, itt Jill Walton. Megvettem a házat a tiéd mellett. Te hoztad nekem a növényt.”
“A pothos,” mondta. “Élni kell?”
“Ez az élet. Mrs. Koopman, hívott vontató teherautót tegnap este egy autóért az utcámon?”
Csend. Aztán: “Nyolc óra után senkit sem hívok. Miért hívnék vontató teherautót?”
Nikolai lehunyta a szemét.
“Itt van egy munkamegrendelés a neveddel,” mondta Darryl, miközben a telefon felé hajolt. “Asszonyom, a visszahívás így szerepel…” Újra elolvasta a számot.
“Az Keith-é,” mondta Marcia. “Keith ott van?”
Keith most mindkét kezét kinyújtotta, tenyerével lefelé, mintha egy kutyát próbálna megnyugtatni, aki nem mi voltunk. “Anya. Anya, félreértés van. Vontatja a furgonomat, megőrült…”
“A furgonod,” mondta Marcia. “Az, amelyik rossz indítója van?”
Keith megállt.
“Csütörtökön azt mondtad, hogy nem vihetsz el a szemészhez, mert az önkészítő elment,” mondta. “Taxit vettem. Huszonkét dollár.”
Quinn köhögött a könyökébe. Darryl a furgonra nézett, amely az ágyán zümmögött.
“Első próbálkozásnál kezdődött, asszonyom,” mondta Darryl. “Kulcsok a szemüvegben.”
Volt egy hang a vonalon, amit soha nem felejtem el. Nem egy sóhaj volt. Egy nő nagyon óvatosan letett egy kávéscsészét.
“Átjövök,” mondta. “Senki sem nyúl semmihez.”
“Anya, nem kell…”
Letette.
Huszonöt perc. Ennyi időbe telt egy hetvenkilenc éves nőnek, hogy hétfőn hét fél órakor taxival átkeljen Ketteringen. Tudom, mert időzítettem. Most már időzítem.
Ők voltak a leghosszabb huszonöt perc azon az utcán, amióta odaköltöztem. Senki sem ment el. Darryl nem engedné le a furgont, mert aláírt engedélye van, és ő egy olyan ember, aki befejezi a munkát. Nikolai nem akarta össze az autómat, mert unokatestvér volt, nem bolond. Keith nem ment be, mert bent az azt jelentette, hogy az anyja egy utcára sétált, ahol senki sem állt volna el.
Így hát mindannyian ott álltunk.
Keith próbálkozott először Darryl ellen. “Figyelj, haver, engedd le, és most azonnal mozdítom. Most azonnal. Ötven dollár a fáradságodért.”
“A Hook díjat már felszámolták, uram.”
Aztán megpróbálta Nikolait. “Tényleg így fogsz csinálni velem? Miatta?”
“Feltetted a nevem egy hamis hívásra,” mondta Nikolai. “Porter megnézi ezt a lapot. Két gyerekem van.”
Aztán, Isten segítsen neki, megpróbált engem.
A fű széléhez jött, most nem rajta, és lehalkította a hangját, mintha barátok lennénk egy grillezésen.
“Jill. Gyerünk. Szomszédtól szomszédhoz. Nem akarsz így az utcán kezdeni. Mindenki hallani fogja. Az emberek beszélnek.”
Kinyitottam a jegyzetfüzetet.
“Október 11., 9:15, négy óra” – olvastam. “Október 12-én, reggel 6:30-kor nevettél. Október 21., 8:30, Sherman pajzsmirigy újraellenőrzése. Kihagytam.”
“Ki az a Sherman?”
“A kutyám.”
“Szövetségi ügyet indítasz egy kutyaidőpont miatt?”
Quinn azt mondta: “Haver,” és ennyit mondott, és valahogy ez volt a legrosszabb dolog, amit egész reggel mondott Keithnek.
A hüvelykujjam a negyedik oldalon, a tizenkilencedik soron voltam, amikor a taxi befordult a sarkon.
Negyedik oldal
Marcia úgy szállt ki a taxi hátuljából, mintha kiöntötték volna, óvatosan, egyik kezével az ajtón. Varrott kabátot viselt hálóingen és jó cipőben, és nála volt a táskája, mert egy ilyen korú nő sehova sem jut a táskája nélkül.
A taxisofőr maradt. Azt hiszem, látni akarta.
Keith kitárt karokkal odament hozzá. “Anya, nem kellett volna…”
Elhaladt mellette.
Átsétált a fia mellett a platóshoz, és felnézett a bordó furgonra, amely Darryl ágyán ült, motorja még mindig működött. Darryl hagyta rajta. Gondolkodom szándékosan.
“Ez a kezdés?” – mondta.
“Igen, asszonyom,” mondta Darryl.
“Jól hangzik.”
“Rendben van, asszonyom.”
A műszerfalon lévő kartonra nézett. NE NYÚLJ HOZZÁ, ROSSZ KEZDŐ. Ő nevelte fel. Ismerte ezt a kézírást a tudományos projektjeiből.
Aztán Nikolajhoz fordult. “Nikki. Ezért jöttél ide?”
“Azt mondta, te vagy az, Marcia néni,” mondta Nikolai. “Azt mondta, el akarod tüntetni. Esküszöm az Istenre.”
“Soha nem kértem tőled mást, csak a burgonyasalátát húsvétkor.”
“Tudom.”
“Mutasd meg.”
Átadta neki a jegyzettömböt. Karnyújtásnyira tartotta, majd közel húzta, majd elő kellett vennie a saját szemüvegét a táskából. Vártunk. Keith az időt arra használta, hogy beszéljen, mert az olyan férfiak, mint Keith, úgy gondolják, hogy a csend egy olyan hely, amit be kell tölteniük.
“Azóta zaklat, mióta beköltözött, anya. Jegyzeteket hagy. Fenyeget engem. Minden alkalommal, amikor parkolok, ordítva jön, ez egy bejáró, beton, nem olyan, mint a ház…”
“Jill,” mondta Marcia, anélkül, hogy felnézett. “Hányszor?”
Kinyújtottam a jegyzetfüzetet.
A kezébe vette, akitartó nélkül vette be. Most mindkét papírdarabja nála volt, és mindenki az utcán nézte, ahogy olvassa őket. Az enyém az első oldal, a második oldal, a harmadik oldal, a negyedik oldal ment. Ajkai egy kicsit megmozdultak.
“Október 21.”, mondta. “Mi ez a kutya?”
“Tizenkét éves. Pajzsmirigy. Három hétig nem láthatták többet.”
Úgy nézett az első lépcsőmre, mintha Sherman ülne rajta.
“Hol van?”
“Kennel. Délben veszem fel.”






