Becsukta a jegyzetfüzetet, és mindkét kézzel visszaadta nekem, ahogy egy babát visszaadsz.
Aztán a fiához fordult.
“Azt mondtad ennek a lánynak, hogy már azelőtt az a ház az én vagyok, hogy ő vezethetett volna,” mondta.
“Anya…”
“Igen. 1974-ben vettem apáddal, és 2003-ban egyedül fizettem ki, miután ő elment. Tudod, mit kellett tennem, hogy megtartsam azt a házat, Keith?”
“Anya, gyere már, ne itt kint…”
“Itt kint,” mondta. “Te csináltad itt. Tizenkilencszer csináltad itt.”
Akkor kezdett beszélni, és többet beszélt, mint mindenki más azon az utcán összesen. Az unokatestvérek, melyik unokatestvérek. A parkolás miatt nem volt parkolóhely. A kezdő hangot adott ki. Jill volt először udvariatlan vele, Jill megfenyegette, a vontatás illegális volt, beperelné, felhívná a várost, ügyvédet hívna, ezt nem tehetné a családdal…
“Ki a családtag?” mondta Marcia.
“Én. Én vagyok.”
“A nevemet írtad papírra, hogy ellopj egy nő autóját.”
“Nem loptam el. A telepre ment. Visszakaphatta volna.”
“Mivel?” Azt mondtam. Ez volt az első dolog, amit tíz perc alatt mondtam. “Négyszáz dollárt kaptam a számlára. Tudtad ezt. Mindent betettem abba a csekkbe.”
Úgy nézett rám, mint egy olyan ember, aki soha nem gondolta volna el, mennyibe kerül egy csekk senkinek.
Marcia Letette a táskáját Nikolai teherautójának motorháztetőjére. A kezei remegtek. Hetvenkilenc éves volt. Meg fognak remegni.
“Nikki. Vidd haza a teherautódat. Mondd meg Mr. Porternek, hogy ma én hívom őt.”
Nikolai már kinyitotta a láncot, amit sosem akasztott teljesen. Beszállt, lehúzta az ablakot, és mondott egy dolgot Keithnek. “Tűnj el a számom.”
A piros teherautó üresen elhajtott az autómtól, és sípolt az utcán.
“Mr. Egan,” mondta Marcia. “Vedd a furgont.”
Keith azt mondta: “Anya!” és a hangja gyerekként repedt.
“Vedd el,” mondta. “Hová megy?”
“Telt Wilmingtonon, asszonyom. Kettő nyolcvanöt a horogért, negyven egy nap után.”
“Meg fogja fizetni,” mondta Marcia. “Van pénze csirkékre.”
Aztán Keith-re nézett zoknijában a hideg járdán, és kimondta azt, ami miatt a taxisofőr lekapcsolta a rádióját.
“November 30-ig van időd, hogy eltűnj a házamból.”
“Nem tudod… hová kéne mennem…”
“Ugyanott parkoltak, ahol az unokatestvéreid parkoltak, gondolom.”
Keith leült. Nem szándékosan. A lábai egyszerűen elengedtek, és a saját járdácsára ült melegítőnadrágjában, és életében egyszer nem szólt semmit.
Darryl az utolsó néhány lépést emelte fel az ágyat. A furgon hátsó kerekei elhagyták a kötényemet.
“Asszonyom,” mondta nekem, “nyugtát kér?”
“Az egészet akarom,” mondtam, és ő odaadta nekem.
A hűvös beton
Keith szerdán délután vette fel a furgont. Két nap, napi negyven, plusz a horg. Darryl elmondta az összeget, amikor felhívta, hogy ellenőrizze, nincs más letiltva: 365 dollár. Keith készpénzben fizette, és minden húszban vitatkozott, és az ablaknál lévő nő kétszer is megszámolta.
Aznap este a saját kocsibeállóján parkolta le. Egyenes. Még előre is húzódott, hogy a lökhárítója ne lógjon a vonal fölött, mint egy férfi, aki egy bíró szeme előtt parkol.
Ugyanazon a szerdán, november 11-én volt Sherman átütemezett újraellenőrzése. Kilenckor. 8:30-kor kiléptem a saját garázsomból, nem volt ferdehát, nem másztam, és nem volt lila térd. Sherman sörétes puskával ült, a fülei egyenesen az ablakon kivergődtek, mint egy rajzfilmben.
A pajzsmirigy száma rendben volt. Az állatorvos azt mondta, tizenkettő után csak a hiszkedés.
Csütörtökön újra megjött a csap. Átrendeltem. A sofőr egyenesen felment az üres kocsifeljárón, a dobozt a verandámra tette, és megcsöngette a csengőt. Majdnem megöleltem egy idegent barna ingben.
Marcia hívta Pénteket. Most is ezt csinálja.
“A pothos még él?”
“Aligha. Beszélek vele.”
“Ez az, amit akar,” mondta. Aztán azt mondta: “Sajnálom, Jill. Én neveltem fel. El kellett volna mennem mellette.”
“Taxival jöttél hálóingedben.”
“Egy jó kabát alatt,” mondta. “Nem vagyok állat.”
Keith november 28-án, szombaton költözött el. Két napot korábban. Valaki azt mondta neki, hogy a zárszakértőt a 30-ára foglalták, és hogy valaki az anyja.
Bérelt egy teherautót, és a saját oldalán parkolta le. Egész nap tartott neki. Az unokatestvérei nem vezettek be.
A reggelt a garázsomban töltöttem, az ajtó felhúzva, zsanért tettem az utolsó, görbe ajtóra, arra a mosókonyha ajtójára, ami minden alkalommal magától kinyílt, amikor a kazán beindult. Csempe fűrész a falon. Zsanérdoboz a padon, majdnem üres most. Sherman az ágyán a hűvös betonon, az egyik szeme nyitva, az utcát figyelve.
Négy körül Keith lejött a kocsifeljárón, egy árnyékoló nélküli lámpával. Megállt a kötényem szélénél. Nem lépett rá.
A garázsomba nézett, az autóra, a kutyára, rám csavarhúzóval a kezemben.
“Most már boldog vagy?” – mondta.
Én beállítottam a csavart.
“Az,” mondtam, és bólintottam Shermannek, aki kétszer is megütötte a farkát a betonon.
Keith a lámpájával a teherautóhoz sétált. Becsuktam a mosókonyha ajtaját, és először a ház megvásárlása óta zárva maradt.
Ha ez eljutott hozzád, küldd el valakinek, aki most is vezet saját jegyzetfüzetét.
További családi drámákért és nehéz döntésekért olvass egy anyáról, aki fájdalmas bébiszitter-összekeverésbe került, és egy fiú szívszorító kórházi újságáról. És ha a szíved a beagle iránt volt, akkor egy család harca is van, hogy megvédje öreg kutyájukat.






