Negyed kilenc
Negyed kilenckor kaptam el.
Verlene néni, a teherautója hátulján. Egy nagy ezüst Chevy Tahoe, a kavicsos telek távoli szélén, a Pawnee Creek Közösségi Épület mögött, ahol a lámpák nem érték el egészen.
Mindkét kezén egy teljes serpenyő brisketet tartott. Óvatosan, közel a mellkasához tartva előtte.
Mintha egy alvó babát cipelne a sötétbe.
Csak levegőt kapni jöttem ki.
Ennyi az egész. Másfél órája táncoltam egy menyasszonyi ruhában, amelynek hátulján egy felsővel volt fűző, a lábam sikított, levetkőztem a szatén cipőmet a fejasztal alatt, és kicsúsztam az oldalajtón a harisnyámmal, hogy egy percet egyedül álljak a júniusi éjszakai levegőben.
Aztán láttam, hogy a Tahoe ajtója nyitva áll. A kupola lámpa bent ég.
És Verlene néni, aki átsétált a kavicsos egy serpenyővel a brisketet.
A nyílás már félig tele volt.
A fólia serpenyők egymásra rakva az árnyékban, egymás tetején. Láttam, ahogy a kupola fénye elkapja a széleket.
Két tálca zöldbab. A nagyok, a teljes hotel serpenyők.
A sonkát. Spirálvágás, barna cukormázzal. Tudtam, hogy a sonka okozza, mert láttam, hogy a csont kiáll a fólia alatt.
A húzott sertéshús.
“Verlene,” mondtam.
Nem ugrott fel.
Ez az, amihez még most is visszatérek. Aki jól csinálja, ugrik, ha elkapod. Megijednek. Nevetnek, és azt mondják, ó, drágám, megijesztettél.
Verlene nem ugrott fel.
Egyszerűen lassan fordult meg. Még mindig tartja a brisketet.
“Kihúzom ezt a hőségből, drágám,” mondta. “Mielőtt elrontson.”
Hetvennégy fok volt. Tudom, mert nyolckor megnéztem a telefonomat, hátha göndöröd-e a hajam.
Az étel nem romlott. Az étel hosszú asztalokon dörzsölő edényekben hevert bent, alattuk kis Sterno konzervdobozok égtek, pont ott, ahol anyám aznap délután fél fél órakor tette.
Vagy az volt.
Josie Calloway vagyok. Ekkor már körülbelül hat órája voltam Josie Calloway. Azelőtt huszonnégy évig Josie Lambert voltam, a 3-as úton, Pawnee Creek északi részén, Oklahomában.
Anyám ebédlőnő.
Ezt büszkén mondom. Bonnie Lambert huszonhat éve vezeti a Pawnee Creek Általános Iskola konyháját. Minden hétköznap kétszáztizenegy gyereket etet, reggelit és ebédet, egy szövetségi térítési költségvetéssel, körülbelül három dollár és hatvan cent gyerekenként. Ismeri minden gyerek nevét. Tudja, melyiket nem kapnak otthon vacsorázni. Péntekenként hazaküldi őket mogyoróvajjal és kekszekkel a hátizsákjukban, és soha nem mondta el senkinek.
Az egész esküvői vacsorámat egy sárga jogi füzeten tervezte.
Nem volt vendégházunk. Nem volt pénz egy ilyen gépre. Apám, Wendell, egy propánszállító teherautót vezet a szövetkezetben. Ketten évente talán hatvanezret keresnek. Az esküvőm volt az egész megtakarításuk. Tizenegyezer kétszáz dollár, minden fillére.
Így anyám maga készítette az ételt.
Három napig főzött a First Baptist konyhában. A nővérei segítettek. Rose nagynéném és Patsy nagynéném. A Háztartási Klub fele segített. Műszakban jöttek, hajukat kendővel kötözve.
Ő maga szívott brisketet, apám nagy elhelyezett dohányán a templom parkolójában, egész éjjel csütörtöktől péntekig, egy kertszékben ülve egy termoszos kávé és zseblámpa mellett, óránként ellenőrizve a hőmérsékletet.
Két sonka.
Hat serpenyő zöldbab szalonnával.
Négy serpenyő húzott sertéshús.
Burgonyasaláta, coleslaw, makarón sajt.
És négyszáz élesztős tekercs.
Négyszáz. A nulláról. Csütörtökön készítette a tésztát a nagy hobarti keverőben a templomban, tizenegy adagban, és hagyta, hogy minden tálban és serpenyőben felkeljen.
Csütörtök este tíz körül bementem a templomi konyhába, hogy hozzak neki egy Sonic Diet Coke-ot. A rozsdamentes acél pultnál állt az ebédlőnő kötényében, miközben leütötte a tésztát. A szemüvege bepárásodott a konyhában a hőtől. Karjai liszttel borítottak a könyökéig.
“Mama,” mondtam. “Vehetnél zsemlét. A Walmartból. Senki sem tudná.”
Még fel sem nézett a tésztáról.
“Megízlelni fogják a különbséget,” mondta.
Ez volt az étel annak a Tahoe hátulján.
Nem maradék. Nem az este végén lévő maradékokat.
Az egész vacsora. Legalábbis a legtöbbet. Minden, amit az első körben nem ettek meg.
Hat serpenyőt számoltam a sötétben. Talán hét.
Verlene pedig a brisketet átnyúlt, hogy a zsemlét következő.
Két nagy lapos lap, törölközővel lefedve. A csomagtérkapu végén ült, ahová letette őket.
Anyám tekercsei.
Második fejezet: A bussziók
“A zenekar még itt van,” mondtam.
Verlene rám nézett. Még mindig megvolt a brisket.
“A zenekar még nem evett,” mondtam. “És a bussók. Ők sem ettek.”
“Jól lesznek,” mondta Verlene. “Fizetnek.”
Úgy mondta, mint az időjárás.
Nem gonosz. Ez volt az a rész, ami meglepett. Nem mondta kegyetlennek, csúnyának, vagy gúnyosnak. Azt mondta, hogy rendeződött. Mintha már régen gondolkodott volna rajta és döntött volna, és már nem volt mit beszélni.
Fizetnek.
Aztán megfordult, és a brisketet a Tahoe hátuljába csúsztatta. Pont a sonka tetejére.
A bussziók két fiú volt az First Baptist ifjúsági csoportjából. Mateo Reyes és Brody Sims. Tizenhat és tizenöt. Apám ötven dollárt fizetett nekik mindegyikenként, hogy eltakarítsák az asztalokat, szállítsa a szemetet és megtöltsék a vízkancsókat.
Három óra óta ott voltak. Székeket állítok fel. Felakasztom a lámpákat. Oda-vissza futva a templomba, hogy serpenyőket cipeljenek. Amikor hatkor kezdődött a vacsora, nagy szürke kádokban cipeltek koszos tányérokat a konyhába.
Egyikük sem ült le enni. Észrevettem. Már mondani akartam valamit. De az én esküvőm volt, és annyi minden történt, hogy elfelejtettem.
A zenekar a Sonny and the Switchgrass volt.






