Reed Calloway. Huszonhat éves. Hat láb két láb. Hegesztő a cushingi csőtelepen. Még mindig az esküvői ruhájában volt. Fekete farmer, fehér ing, feltűrt ujjakkal, fekete mellény, valamint a bolo nyakkendő, amit a nagyapja viselt a saját esküvőjén 1961-ben.
Kijött, hogy engem keressen. Tíz perce voltam távol. Biztosan látta az oldalsó ajtó nyitva.
Ott állt a fények szélén.
Nézem a nyitott teherautót. A nagynénjénél.
A Tahoe hátuljában egymásra rakott serpenyőknél. A sonkát. A zöldbab. A húzott sertéshús. Anyám tekercseinek laplapjai még mindig a takatéren hevertek, ahol Verlene letette őket.
Aztán rám, aki a zenekar teherautójánál állt az esküvői ruhámban, a harisnyában, zsírral a felsőmön.
Láttam, ahogy az állkapcsa összeszorul.
Abban a családban nőtt fel. Tudta. Láttam az arcán. Nem meglepő. Elismerés. Mintha ezt már százszor látta volna, és mindig elfordult volna.
Itt van, gondoltam.
Hat órája házasodott. És már itt volt.
Vagy egy férfi, akivel együtt tudok élni. Vagy olyat, amit én hordnék.
Negyedik fejezet: Mit mondott Reed
Reed odasétált a nagynénjéhez.
Nem sietett. Nem taposott. Úgy sétált át azon a kavicsokon, ahogy egy munkaterületen a csőtelepen, lassan és egyenletesen, mintha minden hegesztést ellenőrizne.
Verlene a Tahoe hátulján állt, kezét a tekercsekkel teli lapon. Nézte, ahogy eljön.
Megállt mellette. Belenézett abba a teherautóba. Mindent. Hosszú ideig.
Aztán egy halkan szólt neki.
“A nagymama már nem azért van itt, hogy megállítson, Vee néni,” mondta. “Szóval meg fogom csinálni.”
Nem értettem. Akkor nem.
De Verlene igen. Láttam, ahogy leszáll. Az arca megváltozott. Nem gyűrt össze, pontosan. Teljesen megállt. Mintha valaki kihúzta volna a dugót.
Levette a kezét a tekercsekről.
“Reed,” mondta.
“Minden temetésen,” mondta Reed. Még mindig csendes. Alig hallottam őt a parkoló túloldaláról. “Minden találkozó. Minden karácsonykor. Nagypapa temetése. Apa temetése. A nagymama régen a teherautód hátuljánál állt, és rákényszerített, hogy tegyed vissza. Minden alkalommal. Láttam, ahogy csinálja. Tíz éves voltam, amikor apa meghalt, és láttam, ahogy rákényszerít, hogy kivegyed a temetési ételét a Suburban-odból.”
Verlene nem szólt semmit.
“A nagymama két éve nincs itt,” mondta Reed. “És ez a feleségem anyjának étele. Az esküvőmön.” Vett egy mély levegőt. “Tedd vissza.”
Verlene hosszú pillanatig állt ott. A Tahoe kupola fénye ragyogott az arcára. Hatvannégy éves volt azon a nyáron. Rövid, kerek, festett gesztenyérbarna hajjal, minden pénteken a Hair Corralban beállt, és rózsaszín kardigánt viselt minden évszakban.
“Nem szedtem el,” mondta végül. “Én mentettem. Hogy elkényeztetni.”
“Vee néni.”
“Vissza akartam hozni,” mondta. A hangja megremegett. “Holnap. A maradékhoz.”
Reed nem vitatkozott vele. Egyszerűen átnyúlt mellette a teherautóban, és felvette a sonkát.
Átvitte a kavicson a zenekar csomagjára. Letette a brisket mellé. Visszahúzta a fóliát.
Aztán visszament a zöldbabért.
Vele mentem. Ketten együtt kiraktuk az egész Tahoe-t. Oda-vissza a kavicsokon. Reed a nagyapja bolo nyakkendőjében. Én a harisnyában és az esküvői ruhámban.
Verlene a teherautója mellett állt és figyelt minket. Nem segített. Ő sem állított meg minket.
Amikor végeztünk, a zenekar tailgate-je le volt fedve. Minden centimétert. A brisket, a sonka, két serpenyő zöldbab, a húzott sertéshús, egy serpenyő mac and cheese, amit még hátul sem láttam.
És anyám tekercsei. Mindkét laplap. Visszahúztam a mosogatótörlőt.
Még mindig puhák voltak. Még mindig egy kicsit meleg, mert a Tahoe-ban ült, az ablakok nyitva. Aranyszínű a tetején, ahogy Mama készíti, vajfestékkel.
“Várj egy kicsit,” mondta Reed. Visszament a házba.
Két perccel később kijött egy halom papírtányérral, egy marék műanyag villával, egy tekercs papírtörlővel, valamint Mateo Reyes-szel és Brody Sims-szel. A két busszió. Még mindig fekete nadrágban és fehér ingben, felhajtott ujjakkal és könyökig mosogatóvízzel.
“Egyél,” mondta nekik Reed. “Mindkettőtök. Most rögtön.”
Mateo a tailgate-re nézett. A mellzsin. Rám.
“Biztos benne, Mrs. Calloway?” – mondta.
Ez volt az első alkalom, hogy valaki így szólított. Mrs. Calloway. Majdnem nevettem.
“Biztos vagyok benne,” mondtam. “Egyél.”
Ettek.
Uram, milyen ettek. Öt zenész és két tinédzser fiú egy kavicsos parkolóban a hátsó ajtó körül sötétben. Papírtányérok halmoztak magasan. A bortával és a sonkával és a kihúzott sertéshús együtt. Zöldbabok hullanak le a szélekről.
Brody négy tekercset evett állva. Mateo hármat evett, kettőt a zsebébe tett. Amikor látta, hogy látom, hogy csinálja, az arca elpirult.
“A kishúgoimnak,” mondta. “Imádják a zsérceket.”
“Vegyél még,” mondtam. Egy egész raktárt adtam neki egy papírtörlőben. “Vegyél egy tucatot.”
Aztán megjelentek a háztartási nők.
Valakinek biztosan látta. Patsy néni, azt hiszem, aki bent mosogatta a dörzsölő edényeket. Kijött a hátsó ajtón, kezében egy konyhatörlővel, és megállt.
Visszament. Egy perccel később jött ki Rose nénivel. És Marlene Fisk és Doris Tapp a Háztartási Felnőttek Klubból. És a két nő az First Baptistből, akik egész éjjel mosogattak a közösségi épület konyhájában.
Egyikük sem evett sem. Egy harapás sem. Fél öt óra óta szolgálják fel, töltik és mosnak.
Látták a tailgate-et. Látták a zenekart, amint esznek. Egymásra néztek.
Aztán Patsy néni nevetni kezdett. Leült a tailgate-re Amos, hegedűs mellé, és egy gurulásért nyúlt.
“Nos, ideje volt,” mondta.
Visszanéztem a Tahoe-ra.






