Van egy pálka a kabátszekrényemben, egy seprűnyelű Gage, amit augusztusban barna ragasztószalaggal csomagoltak. Azóta gyakorolja ezt. Remélte, hogy pásztort játszhat a Hillcrest Közösségi Egyház karácsonyi színjátékán, de a juhok egyáltalán nem érdekelték.
Nyolc éves. Down-szindrómája van. Minden felnőtt születésnapjára emlékszik abban a templomban, és amikor a tiéd megérkezik, után utána vesz, hogy elmondja. Gage három éves volt, amikor az apja elment, szóval öt éve egyedül vagyunk. Három ilyen évben a Hillcrest vasárnaponként, csütörtök este pedig 6:30-kor kórusként vett részt.
Október 22-én elmondta, hogy Miss Heather a gyakorlás közben a folyosón ültette, a vízszökőkút mellett. Heather Shafer biztonsági dolognak nevezte: magas emeletek, felelősség. Szavát hallgattam. A következő csütörtökön azt mondta, senki sem akarja, hogy a sorban legyen, és Miss Heather azt mondta, nézheti. Írtam Kirk lelkésznek. Két sort küldött vissza arról, hogy Gage szeretetét és Heathert túlterheltség.Aztán Tracy lánya, Zoey a konyhámban ült egy gyümölcslédobozzal, és az ujjain számolt. A székét áthelyezték a ruhatartóhoz. A többi gyereknek azt mondták, hogy “adjanak neki helyet.” Két fiú LASSÚNAK hívta, miközben Heather tovább játszotta a dalt.
Öt napot töltöttem vele. Kilenc felvett hívást tettem a szülőknek. Kinyomtattam a befogadási szabályzatot, ami hatszor azt írja. Kinyomtattam a költségvetést, ami 5500 dolláros speciális igényű terméksort és 0 dollárt költött fel.November 5-én, amikor Gage megintette a kezem, Kirk lelkész megérintette a könyökömet, és azt mondta, a fiam “kényelmesebben érezné magát olyan helyen, ahol neki van előkészítve.”
Gage megkérdezte: “Bajban vagyok, Mama?”
Így vasárnap felálltam a hátsó padsorban egy kék mappával. Mielőtt kinyithattam volna, Tracy felállt a negyedik sorban a telefonjával, fehér, mint a papír.”Aleksandra, várj. Van még valami. Tegnap este megtaláltam az egyház megosztott mappájában, és látnod kell, mielőtt bárkinek is megmutatnál valamit.”
A negyedik sor
Minden fej a szentélyben tőlem Tracy-re és visszafelé lendült, mint egy teniszező közönség, aki jobb helyeket fizetett.
Tracy a mellékfolyosón ment le. Nem az emberek előtt járó ember. Ő az a nő, aki papírtányérokat hoz a közös ételre, és elmegy, mielőtt bárki megköszönhetné neki. A tornacipője nyikorgott a padlón egészen a padomhoz, és senki sem szólt, hogy megállítsa.Kinyújtotta a telefont. A keze jobban remegett, mint az enyém.
“A szépségverseny forgatókönyvét kerestem,” mondta halkan. “Zoey szövegeire. Ugyanabban a mappában volt.”
Ez egy szeptemberi e-mail szál volt. Szeptember. A folyosó előtt, a kabáttartó előtt, még a bármi előtt.Az első Kirktől Heather-ig volt.
Találjunk egy finom módot, hogy Gage a karácsonyi program előtt megkönnyebbüljön. Az új szülőknek a szépségversenyre kell látniuk minket a legjobb formánkban. Aleksandra sok.
Kétszer olvastam az “Aleksandra is sokáig”. Ez volt az egyetlen rész, amit azonnal megértettem.
Heather másnap reggel válaszolt. Értettem. Kezdem az ülésekkel. Mondjam el Brigidnek?Kirk válasza: Nem szükséges.
Aztán még egyet, Kirktől a templom pénztárosához, egy Nelson Whitfield nevű férfihoz. Heathernek volt másolata.
Kérjük, áthelyezze a speciális igényű szolgálati vonalat a szentélyház hangrendszeréhez. A szépségverseny a legnagyobb közösségi estünk. Jövőre újjáépítjük a szolgálati vonalat.Nelson visszaírt egy szót. Kész.
Tehát a nulla nem elhanyagolás volt. A pénz ott volt, Kirk pedig felvette, és átvitte az épületen, hogy hangszórókat vegyen.
Felnéztem. Heather megállt az oldalsó ajtónál, kezét a pulton tartva. Nem erőltetett rá. Úgy figyelte Tracy telefonját, ahogy egy kutyát figyelsz, amiben nem vagy biztos.Előre Kirk újra megtalálta a hangját.
“Aleksandra,” mondta a mikrofonba, melegen, mint egy melegítőpárna. “Azt hiszem, mindannyian egyetérthetünk abban, hogy ez lelkipásztori ügy. Miért nem mennénk be az irodámba az istentisztelet után, és együtt imádkozunk érte?”
Majdnem igent mondtam. Ez a szégyenletes igazság. Három évig hallattam annak az embernek a hangját a temetéseken, kereszteléseken és húsvéti reggelenteken, és valami régi részem egyenesebben állt fel érte.Aztán eszembe jutott a szökőkút.
“Nem,” mondtam. “Szerintem mindenkinek itt együtt kellene imádkoznia érte.”
Elvettem Tracy telefonját, kinyitottam a mappámat, és a kötvény tetejére tettem, hogy ne csúszjon le. Most már a hüvelykujjam stabil volt. Nem vagyok büszke az okra. A harag nagyon jó ragasztó.”Mielőtt elolvasnám, amit hoztam,” mondtam, “elolvasom, amit a lelkészünk írt szeptemberben.”
Brigid elengedte az ujját.
A hangrendszer
Mindent elolvastam. Minden sor, a dátumok, az “Aleksandra sok.” Elolvastam Nelson egyszavas “Kész” című könyvét, és hagytam ott ülni.
Négyszáz ember egy szentélyben adott ki egy bizonyos hangot úgy, amikor mindannyian ugyanazokra a hangszórókra néznek. Két fekete doboz lógott a kereszt két oldalán, elég újak ahhoz, hogy a karton sarokőrök még mindig az egyikre ragasztottak voltak. Október óta minden vasárnap ezek alatt ültem a hangszórók alatt, azt gondolva, hogy a himnuszok jól hangzanak.
Nelson Whitfield a hatodik sorban ült. Hetven éveiben jár, és vasárnaponként csokornyakkendőt hord. Félúton felállt, leült, majd végleg felállt.
“A lelkész azt mondta, kölcsön volt,” mondta Nelson. “Azt mondta, januárban visszakerül. Írásban adtam le, mert nem tetszett.”
“Nelson,” mondta Kirk.
“Nem tetszett,” mondta Nelson ismét, ezúttal az egész szobának.
Kirk leszállt a platformról. Magas, tudja ezt, és úgy sétált végig a középső folyosón, ahogy egy férfi egy autóhoz megy, amiről biztos benne, hogy az övé.






