Heather leszállt a kórusból és a szépségversenyből is. Hétfő este felhívott, és a legtöbb idő alatt sírt, én pedig hagytam, és nem mondtam, hogy rendben van, mert nem volt. Aztán megkérdezte, hogy kérhet-e személyesen bocsánatot Gage-től. Azt mondtam, megkérdezem.
Gage a gabonapehely mellett gondolkodott. “Ma van a születésnapja?”
“Nem, kicsim.”
“Rendben. Ő jöhet.”
A pénz visszajött. A hangszórók maradtak, mert nem lehet visszaadni valamit, amit a falhoz csavaroztak, de Nelson megtalálta az 5500 dollárt, ahogy az egyházi pénztárosok szokták, egy építési alapból és két süteményári számlából, és maga visszatette a speciális igények vonalára, minden centig. Aztán felhívott, és hangosan felolvasta az új költségvetési sort telefonon, mint egy férfi, aki egy meccs zenéjét olvasna.
“Ötezerötszáz dollár nulla cent,” mondta. “Most a kimerült oszlop mozog. Nézem.”
A testület megszavazta a pénzt egy baráti programra. Minden gyereknek a gyerekek kórusában, aki akart egyet, csütörtökönként felnőtt segítőt kaphatott, kiképezve, kis ösztöndíjat fizetett volna, ebből a sorból. Michiko Jake, egy speciális oktatási segéd, aki egy éve jár a Hillcrestbe anélkül, hogy soha bármit is kértek volna, vállalta a vezetési feladatot. Szombaton jött hozzám egy jegyzetfüzettel, és megkérdezte Gage-et, mit szeretne a kórustól.
“Egy bot,” mondta.
Leírta.
Az alsó lépés
A felvonulás december 13-án, vasárnap, hat órakor volt.
A szentély tele volt. Az emberek meghívták a szomszédaikat, ahogy a közlemény is írta. Senki sem tudta, hogy a hangrendszernek van története, és elég hangos volt ahhoz, hogy az ablakokat megcsörgetje a “Joy to the World” alatt.
Gage a felemelők alsó lépcsőjén állt. Nyolc hüvelyk magas. Zoey két helytel lemaradt, pont ott, ahol végig lennie kellett volna, Michiko pedig a sor végén térdelt fekete pulóverben, hogy úgy tűnjön, mintha a sötétség része lenne.
Nála volt a bot. A seprűnyél, barna szalag és minden. Michiko megnézte a templom pásztor csalóit, egy kis műanyag csalókat egy buliboltból, és azt mondta: “Nem, az övé jobb.”
A két fiú, aki LASSÚNAK hívta, szintén pásztorok voltak. Az egyikük közvetlenül mellette állt. Az anyjuk novemberben egy kártyával kényszerítette őket az ajtómra, és az egyik kártyán Gage rajza volt, amint egy botot tart olyan hosszúra, hogy az leesett a papír széléről. A hűtőre tetném, pont a kék mégia alatt.
Amikor eljött a pásztorszerep, a gyerekek énekelték a “While Shepherds Watched”-t, és én hallottam őt. Én ismerném azt a hangot egy stadionban. Fél ütemmel lemaradt, és kétszer hangosabban, mint bárki más, és minden szó helyes volt.
Brigid a második sorban volt piros kardigánjában, ezúttal helyesen gombolva. Végig sírt a dalban. Én is. Heather is így volt, aki a leghátsó padsorban ült a hirdetőállvány mellett, ahol ülsz, amikor mindenkit látni akarsz, de nem akarod, hogy bárki lásson.
Ezután a gyerekek a felemelőkről zúdultak a folyosóba. Gage nem futott hozzám. Átfutott mellettem.
Egyenesen Nelson Whitfieldhez ment a hatodik sorban, csokornyakkendővel együtt, és úgy tartotta a botot közöttük, mintha lovaggá ütné őt.
“Ma van a születésnapod,” mondta Gage. “December tizenhárom. Hetvennégy éves vagy.”
Nelson ránézett. Aztán levette a szemüvegét, és letörölte a nyakkendőjére.
“Senki sem emlékszik erre,” mondta Nelson.
“Igen,” mondta Gage, majd megfordult, és visszasétált hozzám a folyosón a botjával, mielőtt elérte volna, meglendítette a kezem.
További történetekért családi árulásokról és fájdalmas nyilvános összetűzésekről olvasd el azt a nővért, aki egy 52 000 dolláros családi számlát hagyott a testvérét, valamint a vőlegényt, aki elvette az unokaöccse gyűrűjét az esküvőn. Ott van az anya is, aki megkérdőjelezte egy cukorbeteg fiú jogát, hogy repülően egyen.






