Két év telt el azóta, hogy Valeria másodszor is férjhez ment Sebastiánhoz.
Az első esküvő szégyennel, könnyekkel és egy félbeszakított ceremóniával végződött.
A második viszont egészen más volt.
Nem volt benne fényűzés.
Nem voltak több száz vendég.
Nem voltak kamerák.
Csak család, néhány közeli barát és egy egyszerű kert, tele fehér virágokkal.
És én ott álltam a lányom mellett.
Nem úgy, mint egy szégyellt anya.
Hanem úgy, mint az a nő, aki végigkísérte őt az oltárig.
Azt hittem, végre minden rendbe jött.
Azt hittem, Andrés titkaival együtt a múltunk is nyugalomra lelt.
Tévedtem.
Egy hónappal a második esküvő után Eduardo felhívott.
A hangja furcsán remegett.
— Teresa, találkoznunk kell.
— Történt valami?
Néhány másodpercig hallgatott.
— Igen.
— Sebastiánnal van baj?
— Nem.
— Valeriával?
— Nem.
Aztán olyan mondatot mondott, amelytől megfagyott bennem a vér.
— Andrésről van szó.
Néhány órával később Eduardo megjelent a házamnál.
Nem egyedül érkezett.
Egy idős férfi kísérte.
Amikor megláttam, azonnal felismertem.
Ő volt az a férfi, akit harminckét évvel korábban egyszer láttam az építkezés közelében.
Csakhogy akkor nem tudtam, ki volt.
Eduardo leült az asztalhoz.
A kezében egy régi, barna borítékot tartott.
— Ezt Andrés adta nekem a baleset előtti héten.
Megdermedtem.
— De azt hittem, mindent átadtál nekem.
Eduardo lassan megrázta a fejét.
— Nem.
— Miért?
Az öreg férfi rám nézett.
— Mert Andrés megkért, hogy csak akkor adjam oda, ha Valeria már képes megérteni, mi történt valójában.
A szívem gyorsabban kezdett verni.
— Mit jelent ez?
Eduardo kinyitotta a borítékot.
Egyetlen fényképet vett elő.
A képen Andrés állt egy fiatal férfi mellett.
A háttérben ugyanaz az építkezés látszott, ahol a férjem meghalt.
De nem ez volt a legfurcsább.
A fiatal férfi mellett ott állt egy nő.
Egy olyan nő, akit ismertem.
Nagyon jól ismertem.
— Ez… nem lehet igaz.
Eduardo rám nézett.
— Ismered?
Nem tudtam megszólalni.
A nő Valeria nagynénje volt.
Az én húgom.
Mária.
Aki harminckét évvel korábban egyik napról a másikra eltűnt az életünkből.
Aki azt mondta, hogy külföldre költözik.
Aki azóta egyetlen alkalommal sem keresett.
— Mit keresett ő ott? — kérdeztem rekedten.
Eduardo nem válaszolt azonnal.
— Andrés aznap találkozott vele.
Leültem.
— Miért?
Eduardo elővette a következő papírt.
— Mert Andrés rájött valamire.
— Mire?
Az idős férfi lehajtotta a fejét.
— Az építkezésen nem egyszerű baleset történt.
A szoba elnémult.
Éreztem, hogy a kezem remegni kezd.
— Mit akarsz ezzel mondani?
— Azt, hogy valaki szándékosan eltávolított egy biztonsági elemet az épületből.
Felálltam.
— Nem.
Eduardo rám nézett.
— Teresa…
— Nem.
Megráztam a fejem.
— Harminckét éven át azt hittem, hogy Andrés egy balesetben halt meg.
— Én is ezt hittem először.
— Akkor miért nem mondtad el?
Eduardo szemében könnyek jelentek meg.
— Mert féltem.
— Mitől?
— Attól, hogy ha beszélek, mások is meghalnak.
Ekkor az ajtó kinyílt.
Valeria állt ott.
Nem tudtam, mióta hallgatózott.
Az arca teljesen elsápadt.
— Anya…
Megfordultam.
— Valeria, menj haza.
— Nem.
Közelebb lépett.
— Hallottam mindent.
Eduardo felállt.
— Kislányom…
— Ne mondja, hogy kislányom.
A hangja remegett.
— Az apámról beszélünk.
Csend lett.
Valeria a fényképre nézett.
— Ki az a nő?
Ránéztem.
— A nagynénéd.
Valeria arca megváltozott.
— Mária?
Bólintottam.
— De ő külföldön él.
Eduardo lassan megszólalt.
— Nem.
— Mit jelent az, hogy nem?
— Mária soha nem ment külföldre.
Valeria hátralépett.
— Akkor hol volt?
Eduardo rám nézett.
— Évekig ugyanabban a városban.
— Miért?
— Mert bujkált.
A lányom szeme elkerekedett.
— Kitől?
Eduardo nem válaszolt.
Ehelyett elővette a borítékból az utolsó dokumentumot.
Egy régi szerződés volt.
Rajta Andrés aláírása.
És egy másik név.
Mária Morales.
Valeria kezébe vette a papírt.
Néhány másodpercig olvasott.
Aztán suttogva kérdezte:
— Mi ez?
Eduardo válaszolt.
— Az apád halála előtt két nappal rájött, hogy valaki pénzt kapott azért, hogy az építkezés biztonsági rendszerét manipulálja.
Valeria rám nézett.
— Anya…
Nem tudtam válaszolni.
A múlt, amelyről azt hittem, már lezárult, újra kinyílt előttem.
Aznap este nem tudtam aludni.
A férjem fényképe mellett ültem.
Harminckét éven át ugyanazt a történetet ismertem.
Andrés elment dolgozni.
Baleset történt.
Meghalt.
Én pedig egyedül maradtam a hároméves kislányunkkal.
Most azonban kiderült, hogy talán valaki már azelőtt tudta, hogy veszélyben van.
És talán Andrés is tudta.
Másnap reggel Valeria újra eljött hozzám.
Most már nem sírt.
Dühös volt.
— Meg fogom keresni Máriát.
— Nem.
— Miért?
— Mert veszélyes lehet.
— Ő a nagynéném.
— És lehet, hogy tud valamit az apád haláláról.
Valeria rám nézett.
— Pont ezért kell megtalálnunk.
Aznap délután Sebastián is csatlakozott hozzánk.
Eduardo egy régi címet adott.
Egy kis ház címét a város szélén.
Amikor odaértünk, az ajtó nyitva volt.
Beléptünk.
A ház üres volt.
A nappaliban azonban egyetlen tárgy maradt az asztalon.
Egy régi kazetta.
Rajta egy név:
ANDRÉS.
Valeria rám nézett.
— Anya, ez apáé.
Eduardo elsápadt.






