— Lehetetlen.
— Miért?
— Mert azt a kazettát én soha nem láttam.
Sebastián megtalált egy régi magnót.
Betette a kazettát.
Néhány másodpercig csak sistergést hallottunk.
Aztán egy férfihang szólalt meg.
Azonnal felismertem.
Andrés volt.
A hangja harminckét évvel korábbi volt.
— Teresa, ha ezt hallgatod, valószínűleg már nem vagyok veled.
A lábam remegni kezdett.
Valeria sírni kezdett.
A felvétel folytatódott.
— Nem akartam, hogy tudd, mert féltem, hogy veszélybe kerülsz.
A hang egy pillanatra elhallgatott.
— De ha bármi történik velem, keresd meg Máriát.
Valeria a szájához kapta a kezét.
— Miért Máriát?
Andrés folytatta:
— Ő az egyetlen ember, aki tudja, ki áll a háttérben.
A kazetta hirtelen megszakadt.
Csend lett.
Senki sem mozdult.
Aztán egy másik hang hallatszott.
Egy nőé.
Mária.
— Andrés, ne tedd ezt.
A férjem válaszolt:
— Már túl késő.
— Megölnek!
— Lehet.
— És Teresa?
Andrés hangja elcsuklott.
— Őt és Valeriát nem engedem, hogy bántsák.
A kazetta véget ért.
Valeria összeroppant.
— Anyu…
Letérdelt előttem.
— Az apám tudta, hogy meghalhat.
Megfogtam a kezét.
— Nem tudjuk biztosan.
Eduardo azonban lassan megszólalt.
— Én tudom.
Mindannyian ránéztünk.
— Mit tud?
Eduardo szeme megtelt könnyel.
— Aznap este Andrés felhívott.
— Miért?
— Azt mondta, ha másnap nem jelenik meg a munkahelyén, adjam át neked a dobozt.
A régi dobozra néztem.
Arra, amely harminckét éven át ott volt a szekrényemben.
Hirtelen megértettem.
— Ezért adta nekem.
Eduardo bólintott.
— Nemcsak azért, hogy tudd, milyen ember volt.
— Hanem hogy egyszer megtaláljuk az igazságot.
Valeria felállt.
Az arcán már nem a régi szégyen volt.
Hanem elszántság.
— Meg fogjuk találni.
Sebastian megfogta a kezét.
— Együtt.
Eduardo pedig hozzátette:
— De van még valami.
Ránéztem.
— Mi?
Az öreg férfi elővette a telefonját.
Egy fényképet mutatott.
A kép néhány héttel korábban készült.
Egy étterem előtt.
A háttérben egy idős nő állt.
Mária.
Élve.
És nem egyedül.
Egy férfi mellett állt.
Egy olyan férfi mellett, akit Eduardo azonnal felismert.
— Ő volt az építkezés tulajdonosa.
Valeria megdermedt.
— De ő már meghalt.
Eduardo lassan megrázta a fejét.
— Nem.
— Mit mond?
— A halálhírét harminc éve hamisították meg.
Senki sem szólt.
Aztán Eduardo kimondta azt a mondatot, amely mindent megváltoztatott:
— Andrés nem egyszerűen egy baleset áldozata volt.
— Valaki meg akarta ölni.
— És ha ez igaz…
A tekintete rám szegeződött.
— Akkor lehet, hogy a férjed egész életében azért hallgatott, hogy megvédjen téged és a lányodat.
A szívem összeszorult.
Harminckét évig azt hittem, hogy Andrés utolsó gondolata a munkája volt.
Most már tudtam, hogy talán mi voltunk az utolsó gondolata.
Aznap este Valeria hazavitt.
Mielőtt elindult volna, átölelt.
— Anya.
— Igen?
— Most már értem, miért mondta apa, hogy te vagy a legbátrabb nő, akit valaha ismert.
Könnyes szemmel elmosolyodtam.
— És én most már értem, miért akart ennyire megvédeni.
Valeria megcsókolta a homlokomat.
— Meg fogjuk tudni az igazat.
Néztem, ahogy elhajt.
Aztán visszamentem a házba.
Leültem Andrés fényképe elé.
És először harminckét év után nem azt kérdeztem magamtól, miért kellett meghalnia.
Hanem azt:
Ki ölte meg?
Aznap éjjel, pontosan éjfélkor, kopogtak az ajtómon.
Három lassú kopogás.
Felálltam.
— Ki az?
Nem érkezett válasz.
Újra kopogtak.
Kinyitottam az ajtót.
A küszöbön egy kis boríték feküdt.
Rajta egyetlen mondat:
„TERESA, HA MEG AKAROD TUDNI, KI VOLT ANDRÉS UTOLSÓ ELLENSÉGE, NÉZD MEG A LÁNYOD ESKÜVŐJÉNEK VIDEÓJÁT.”
A kezem remegni kezdett.
Visszamentem a nappaliba.
Bekapcsoltam a számítógépet.
Megnyitottam az esküvői felvételt.
A képernyőn Valeria és Sebastián álltak a kertben.
Nevettek.
Boldogok voltak.
Aztán a kamera lassan végigpásztázta a vendégeket.
És ott volt ő.
Egy férfi a háttérben.
Egyetlen másodpercre látszott az arca.
De nekem elég volt.
Felismertem.
A férfit, akiről Eduardo azt állította, hogy harminckét éve meghalt.
A férfit, aki egykor Andrés főnöke volt.
És a férfit, aki azon a végzetes napon az építkezésen tartózkodott.
A képernyő előtt állva alig kaptam levegőt.
A férfi pedig a kamerába nézett.
És elmosolyodott.
Aztán lassan felemelte a kezét.
Mintha pontosan tudta volna, hogy egyszer majd meglátom.
Ekkor megcsörrent a telefonom.
Ismeretlen szám volt.
Felvettem.
Néhány másodpercig senki sem szólt.
Majd egy férfihang megszólalt:
— Teresa Morales?
— Igen.
— Harminckét évvel ezelőtt azt hitte, hogy elvesztette a férjét.
A vér megfagyott bennem.
— Ki maga?
A férfi halkan felnevetett.
— Most már tudja, hogy csak az első igazságot temette el.
— Mit akar?
A válasz egyszerű volt.
— Azt akarom, hogy hagyja abba a keresést.
— És ha nem?
Csend.
Aztán a férfi kimondta:
— Akkor ezúttal nem Andrés lesz az egyetlen ember, akit elveszít.
A vonal megszakadt.
A telefont még percekig a kezemben tartottam.
Majd felhívtam Valeriát.
Amikor meghallotta a hangomat, azonnal tudta, hogy valami történt.
— Anya?
Nagy levegőt vettem.
— Kislányom…
— Mi történt?
Ránéztem Andrés fényképére.
— Azt hiszem, rájöttem, miért tért vissza a múlt.
Valeria elhallgatott.
— Miért?






