— Lehetetlen.

— Miért?

— Mert azt a kazettát én soha nem láttam.

Sebastián megtalált egy régi magnót.

Betette a kazettát.

Néhány másodpercig csak sistergést hallottunk.

Aztán egy férfihang szólalt meg.

Azonnal felismertem.

Andrés volt.

A hangja harminckét évvel korábbi volt.

— Teresa, ha ezt hallgatod, valószínűleg már nem vagyok veled.

A lábam remegni kezdett.

Valeria sírni kezdett.

A felvétel folytatódott.

— Nem akartam, hogy tudd, mert féltem, hogy veszélybe kerülsz.

A hang egy pillanatra elhallgatott.

— De ha bármi történik velem, keresd meg Máriát.

Valeria a szájához kapta a kezét.

— Miért Máriát?

Andrés folytatta:

— Ő az egyetlen ember, aki tudja, ki áll a háttérben.

A kazetta hirtelen megszakadt.

Csend lett.

Senki sem mozdult.

Aztán egy másik hang hallatszott.

Egy nőé.

Mária.

— Andrés, ne tedd ezt.

A férjem válaszolt:

— Már túl késő.

— Megölnek!

— Lehet.

— És Teresa?

Andrés hangja elcsuklott.

— Őt és Valeriát nem engedem, hogy bántsák.

A kazetta véget ért.

Valeria összeroppant.

— Anyu…

Letérdelt előttem.

— Az apám tudta, hogy meghalhat.

Megfogtam a kezét.

— Nem tudjuk biztosan.

Eduardo azonban lassan megszólalt.

— Én tudom.

Mindannyian ránéztünk.

— Mit tud?

Eduardo szeme megtelt könnyel.

— Aznap este Andrés felhívott.

— Miért?

— Azt mondta, ha másnap nem jelenik meg a munkahelyén, adjam át neked a dobozt.

A régi dobozra néztem.

Arra, amely harminckét éven át ott volt a szekrényemben.

Hirtelen megértettem.

— Ezért adta nekem.

Eduardo bólintott.

— Nemcsak azért, hogy tudd, milyen ember volt.

— Hanem hogy egyszer megtaláljuk az igazságot.

Valeria felállt.

Az arcán már nem a régi szégyen volt.

Hanem elszántság.

— Meg fogjuk találni.

Sebastian megfogta a kezét.

— Együtt.

Eduardo pedig hozzátette:

— De van még valami.

Ránéztem.

— Mi?

Az öreg férfi elővette a telefonját.

Egy fényképet mutatott.

A kép néhány héttel korábban készült.

Egy étterem előtt.

A háttérben egy idős nő állt.

Mária.

Élve.

És nem egyedül.

Egy férfi mellett állt.

Egy olyan férfi mellett, akit Eduardo azonnal felismert.

— Ő volt az építkezés tulajdonosa.

Valeria megdermedt.

— De ő már meghalt.

Eduardo lassan megrázta a fejét.

— Nem.

— Mit mond?

— A halálhírét harminc éve hamisították meg.

Senki sem szólt.

Aztán Eduardo kimondta azt a mondatot, amely mindent megváltoztatott:

— Andrés nem egyszerűen egy baleset áldozata volt.

— Valaki meg akarta ölni.

— És ha ez igaz…

A tekintete rám szegeződött.

— Akkor lehet, hogy a férjed egész életében azért hallgatott, hogy megvédjen téged és a lányodat.

A szívem összeszorult.

Harminckét évig azt hittem, hogy Andrés utolsó gondolata a munkája volt.

Most már tudtam, hogy talán mi voltunk az utolsó gondolata.

Aznap este Valeria hazavitt.

Mielőtt elindult volna, átölelt.

— Anya.

— Igen?

— Most már értem, miért mondta apa, hogy te vagy a legbátrabb nő, akit valaha ismert.

Könnyes szemmel elmosolyodtam.

— És én most már értem, miért akart ennyire megvédeni.

Valeria megcsókolta a homlokomat.

— Meg fogjuk tudni az igazat.

Néztem, ahogy elhajt.

Aztán visszamentem a házba.

Leültem Andrés fényképe elé.

És először harminckét év után nem azt kérdeztem magamtól, miért kellett meghalnia.

Hanem azt:

Ki ölte meg?

Aznap éjjel, pontosan éjfélkor, kopogtak az ajtómon.

Három lassú kopogás.

Felálltam.

— Ki az?

Nem érkezett válasz.

Újra kopogtak.

Kinyitottam az ajtót.

A küszöbön egy kis boríték feküdt.

Rajta egyetlen mondat:

„TERESA, HA MEG AKAROD TUDNI, KI VOLT ANDRÉS UTOLSÓ ELLENSÉGE, NÉZD MEG A LÁNYOD ESKÜVŐJÉNEK VIDEÓJÁT.”

A kezem remegni kezdett.

Visszamentem a nappaliba.

Bekapcsoltam a számítógépet.

Megnyitottam az esküvői felvételt.

A képernyőn Valeria és Sebastián álltak a kertben.

Nevettek.

Boldogok voltak.

Aztán a kamera lassan végigpásztázta a vendégeket.

És ott volt ő.

Egy férfi a háttérben.

Egyetlen másodpercre látszott az arca.

De nekem elég volt.

Felismertem.

A férfit, akiről Eduardo azt állította, hogy harminckét éve meghalt.

A férfit, aki egykor Andrés főnöke volt.

És a férfit, aki azon a végzetes napon az építkezésen tartózkodott.

A képernyő előtt állva alig kaptam levegőt.

A férfi pedig a kamerába nézett.

És elmosolyodott.

Aztán lassan felemelte a kezét.

Mintha pontosan tudta volna, hogy egyszer majd meglátom.

Ekkor megcsörrent a telefonom.

Ismeretlen szám volt.

Felvettem.

Néhány másodpercig senki sem szólt.

Majd egy férfihang megszólalt:

— Teresa Morales?

— Igen.

— Harminckét évvel ezelőtt azt hitte, hogy elvesztette a férjét.

A vér megfagyott bennem.

— Ki maga?

A férfi halkan felnevetett.

— Most már tudja, hogy csak az első igazságot temette el.

— Mit akar?

A válasz egyszerű volt.

— Azt akarom, hogy hagyja abba a keresést.

— És ha nem?

Csend.

Aztán a férfi kimondta:

— Akkor ezúttal nem Andrés lesz az egyetlen ember, akit elveszít.

A vonal megszakadt.

A telefont még percekig a kezemben tartottam.

Majd felhívtam Valeriát.

Amikor meghallotta a hangomat, azonnal tudta, hogy valami történt.

— Anya?

Nagy levegőt vettem.

— Kislányom…

— Mi történt?

Ránéztem Andrés fényképére.

— Azt hiszem, rájöttem, miért tért vissza a múlt.

Valeria elhallgatott.

— Miért?