Most valaki mellett állt, aki pontosan ezt a munkát végezte, és ő azt kérte, hogy maradjon csendben.
Azt mondta neki, hogy a völgy talán meghallgat, ha tőle jön a magyarázat.
Felajánlotta, hogy beszél a következő földtulajdonosi találkozón.
Tessa megrázta a fejét.
“Ha igazam van,” mondta, “ők maguk fogják látni.”
Cole a sápadt domboldal felé nézett.
Nem értett egyet a döntésével, de érezte, hogy a beszélgetés véget ért.
Június végén az állami erdészeti hivatal kiadta szezonális kilátásait.
A számok aggasztóak voltak.
A hótakalás csak harmincegy százalékot ért el a normálisnak. Az élőüzemanyag-nedvesség a völgyi bozótokban már így is szokatlanul alacsony volt az adott évszakban.
A jelentés figyelmeztetett, hogy a közelgő szezon évtizedek óta a legsúlyosabbsá válhat.
A helyi farmrádió műsor a előrejelzésről beszélt. Valaki kitűzött egy példányt a jelentésből a feed áruházban.
A gazdák elolvasták, megrázták a fejüket, majd visszatértek a munkához.
Tessa alaposan elolvasta.
Aztán kiment és elmozdította a kerítést.
Július melegen érkezett, és így is maradt.
Tizenkilenc nap telt el mérhető esőnélkül. Aztán huszonhat. Aztán harmincnégy.
A Juniper Hollow mögötti patak szétválasztott medencék láncává zsugorodott. A száraz csalófű omlott Tessa csizmája alatt, és a délutáni szelek az éjszakába is folytatódtak.
A levegő a hőt még sokáig napnyugta után is hordozta.
Csökkent a páratartalom. A megyei tisztviselők égési korlátozásokat jelentettek be, és két erdei kemping bezárt.
Cole Barrett egyre aggódóbbá tette a változó körülményeket.
Tessa elkezdte megváltoztatni a legeltetés mintázatát.
Tavasszal a területen keresztül dolgozott, összekötve a kezelt részeket, miközben a kecskék átnyelték a növényzetet.
Most a szerkezetekre koncentrált.
A ház körül egy csökkentett növényzetből álló gyűrűt alkotott, amely minden gyakorlati irányban mintegy százötven láb szélén nyúlt ki.
Többször is elmozdította a kerítést, míg a száraz fű rövidre nem vágódott, és a ház közelében lévő alacsony növényzet teljesen csökkent.
Ezután jött a pajta.
Átrakott egy másik széles sávot köréig és a felszerelés fészeré, majd összekötötte ezeket a területeket, hogy ne folytasson közöttük a folyamatos kezeletlen bozót.
A munka fárasztó volt.
Minden mozdulathoz kerítést, vizet és gondos odafigyelést igényeltek az állatokra. Néha a kecskék a kijelölt paddockon kívüli növényzet felé akartak sétálni. Néha a napelemes töltőket is állítani kellett. Néha Tessa koszos arccal zárta az estét, és túl kevés nappal maradt bármi másra.
Folytatta.
Ezután mindkét oldalon átlépte a bevezető útját.
Cole egyszer elmagyarázta, hogy a hozzáférés több mint kényelm egy erdőtűz idején. A tűzoltóautóknak helyre volt szükségük ahhoz, hogy megközelítsék, forduljanak és működjenek, anélkül, hogy sűrű növényzet veszi körül őket.
Egy keskeny bejáró, amelyet folyamatos bozót szegélyezett, veszélyessé válhatott már jóval azelőtt, hogy a lángok elérnék az épületeket.
Tessa amennyire csak tudta, szélesítette a kezelt folyosót.
Az utolsó nagyobb szakasz a nyugati lejtő volt.
Meredek talaj volt, amely arra nézett, ahonnan a legnagyobb fenyegetésre számított.
A kecskéket fokozatosan mozgatta fel a dombba, ideiglenes paddockokat helyezve el, hogy a kezelt területek végül egy széles sávba csatlakozzanak a lejtőn át.
A legkeskenyebb szakaszaiban a sáv mintegy kétszáz láb mélyig ért.
Ahol a terep a legmeredekebb volt, az közelítette meg a négyszázat.
Huszonkét napig tartotta az állatokat dolgoztatva, folyamatosan mozgatva őket a paddockok között, és intenzíven legelgetve őket, mielőtt áttért volna a következő szakaszra.
Minden reggel a szürke szarvas réz harangja szólalt valahol a bokrok között.
Tessa megtanulta hallani a szélen keresztül.
Augusztusra a domboldal kopárabbnak tűnt, mint valaha.
Távolról úgy tűnt, a Juniper Hollow veszít a saját állatai ellen.
Felülről azonban a kezelt területek felismerhető mintát mutattak: védelem az épületek körül, az út mentén való hozzáférés, és széles üzemanyag-csökkentő sávok a lejtőkön, amelyek legvalószínűbbek a tüzet a ranch felé terhelték.
Szinte senki sem tekintett így a Callahan-völgyben.
A tűzoltóság palacsintareggelijén augusztusban Preston elmondta azt, ami a völgy utolsó kényelmes viccéje lett a kecskékről.
Közel kilencven ember vett részt rajta.
A folyosó friss kávé, palacsinta és a jól ismert por és munkaruha keveréke illata volt, amely a farmereket követte a házban. Az önkéntesek tányérokat vittek a összecsukható asztalok között, miközben a szomszédok megálltak, hogy híreket cseréljenek.
Tessa a tálaló sor végén állt, kezében papírtányérral.
Preston észrevette őt, és felemelte a hangját.
Tudni akarta, mit tervez, ha erdőtűz tör le a völgyben.
A negyvenhét kecske felsorakozna a kerítés mentén, és kifújná azt?
Az emberek nevettek.
Néhányan kényelmetlennek tűntek. A legtöbben nem haboztak.
Tessa mozdulatlan maradt, amíg a nevetés el nem halványult.
Aztán válaszolt.
“Nem. Már megtették a maguk részét.”
Elvette a palacsintáját, és leült.
Preston újra nevetett, de a válasz napokig követte.
Folyton azon gondolkodott, ahogyan megfogalmazta.
Nem mondta meg, mit fognak tenni a kecskék.
Azt mondta, a munkájuk már befejeződött.
Nem értette, mire gondol, és nem szerette, ha magyarázat nélkül hagyják.
Szeptember elejére a nyomás Tessára túllépett a viccén.
Preston aggodalmait fejezte ki a földtulajdonosi egyesületnél a kecskék közös határkerítések közelében való átjárásával kapcsolatban.
Azt állította, hogy az ilyen állatok károsíthatják a növényzetet a területhatár mentén, vagy átcsúszhatnak a hétköznapi marhakerítésen.
Grant Worthington hivatalos panaszt nyújtott be a megyének.






