Úgy döntött, valószínűleg az a fajta ideiglenes dolgozó, aki élvezi, hogy többet ért, mint amit a vezetők várnak.
Mielőtt válaszolhatott volna, az ajtók kinyíltak.
Prescott Waywright IV lépett be a terembe.
Prescott magas volt, ezüstszínű halántékai kezdtek látszani, könnyed ápolás volt, mintha gyerekkora óta megtanították, hogy a megjelenés a hatalom része.
Az órája villogott, amikor levette a kesztyűjét.
Átvizsgálta a tárgyalótermet.
Aztán meglátta az idegent.
Egy pillanatra megállt az arca.
Felismerés villant fel ott.
A férfi észrevette.
Laurel nem.
Aztán Prescott elmosolyodott.
Két másik igazgató lépett be mögötte, havat rázva a kabátjukról.
Az idegen leguggolt a vetítő mellé, hogy ellenőrizze a kábelt, amikor Prescott felemelte a hangját.
“Mióta kezdünk futárokat alkalmazni vezető asszisztensnek?”
Egy rendező felnevetett.
Egy másik nevetett a sáljába.
Laurel hallotta őket.
Nem nevetett.
De ő sem avatkozott közbe.
A férfi felállt, és letörölte a por csíkját az egyik térdéről.
“Milyen kávét kér, Mr. Waywright?”
Prescott pislogott.
Talán nem számított rá, hogy az ideiglenes támogató tudja a nevét.
“A legdrágább, amit csak találhatsz,” mondta. “Feltéve, hogy meg tudod mondani a különbséget.”
A férfi bólintott.
A folyosó melletti kis executive konyhában Rosa a cateringtől ezüst tálcákon rendezte a süteményeket.
Ránézett a kabátjára, és mosolygott.
“Öt perced van, mielőtt mindent egyszerre akarnak,” mondta. “Igyál egy kávét, mielőtt megfagysz a kezed.”
Elfogadta a csészét.
“Köszönöm, Rosa.”
Meglepődött, hogy elolvasta a névtábláját.
Miközben a papírpohár körül melegítette a kezét, megkérdezte, mennyi ideje dolgozik az épületben.
“Tizenegy év,” mondta.
A fia azon a karácsonyon külföldön volt. A műszakja után videóhívással fogja felhívni.
A férfi inkább hallgatott, mintsem a telefonját nézte.
Aztán visszavitte a kávéstálcát a tárgyalóba.
Először Prescott csészéjét tette le.
A saját kabátja, amit az egyik karján hordott, a legközelebbi szék támlájára húzódott.
Sajnos a legközelebbi szék az asztal fején ült.
Gerald Ashb, az igazgatóság legidősebb igazgatója, réz tetejű botjával mutatott rá.
“Mozgatnád azt?”
A férfi ránézett.
“Az a szék az új elnöknek van fenntartva,” tette hozzá Gerald. “A kabátod nem oda való.”
Laurel felnézett a prezentációból.
“Így van. Kérlek, ne nyúlj többé ahhoz a székhez.”
A férfi levette a kabátját.
Egy pillanatra tanulmányozta az üres széket.
Aztán a kabátot a karjára hajtotta.
Nem vitatkozott.
Prescott nyílt élvezettel figyelte.
“Voltál már valaha egy milliárd dolláros cég igazgatótanácsában?”
“Néhányszor.”
Prescott nevetett.
“Valószínűleg a légkondicionáló javítására.”
Ezúttal valami összeszorult Laurel mellkasában.
Apja szakszervezeti villanyszerelő volt Green Bay-ben.
Laurel gyerekkorában gyakran jött haza karcolt ujjpercekkel, és olyan történeteket mesélt vezetőkről, akik irodai folyosókon elhaladtak mellette anélkül, hogy elismerték volna a létezését.
Tinédzserként Laurel utálta ezeket a történeteket.
Megígérte magának, hogy soha nem lesz az, akiről az apja írta le a vezetőt.
De 9:20 volt.
A táblás csomagja továbbra is hibát mutatott.
Az átszervezési szavazás kevesebb mint egy órára volt.
Azt mondogatta magának, hogy nincs ideje kezelni Prescott modorát.
Az idegen észrevett valami mást is.
Prescott folyton a fejszékre fordította a figyelmét.
Gyakran nézte az óráját.
És amikor az idegen a piros mappa közelébe lépett, Prescott figyelte őt.
Miközben letette a vizet, a férfi meglátta Prescott javaslatának címlapját.
A Central Freight Division — Lakeshore Freight Partners eladása.
Már ismerte a nevet.
Hetekig tartó kutatás mutatta meg neki, ki áll mögötte.
Prescott felé nézett.
Prescott igazította a mandzsettagombjait.
“Mindenkinek itt a környéken tudnia kell, hol a helye.”
A férfi a szemébe nézett.
“Egyetértek.”
Több rendező felnézett.
“De gyanítom, hogy a helyet nagyon másképp definiáljuk.”
Prescott mosolya összeszűkült.
Átkelt Laurelhez.
“Hadd maradjon itt, amikor elkezdődik a találkozó,” mormolta. “Úgy érzem, ma reggel emlékezetes lesz.”
Pontosan tízkor a rendezők elfoglalták helyüket.
A magas háttámlás szék üres maradt.
Laurel nyitotta meg a találkozót.
Elmagyarázta, hogy az új elnök kinevezését hivatalosan is rögzítik, amint Miriam Caldwell, a testület titkára, bizalmas ellenőrző dokumentumokkal érkezik.
Aztán Laurel elkezdte az előadását.
Nem használt jegyzeteket.
Junior pénzügyi elemzőből vezérigazgatóvá emelkedett, részben azért, mert felkészült az ilyen helyiségekre, míg minden számot jobban ismert, mint bárki, aki kihívhatta volna.
Diái bemutatták a hálózatfejlesztéseket, biztonsági beruházásokat és a logisztikai folyosók átdolgozott változatait.
A javaslat költséges lenne.
De Laurel úgy vélte, hogy ez megőrzi Sterling Northot, nem pedig darabokra vágja.
Prescott közbevágott a harmadik dia előtt.
“Gyönyörű terv, Laurel.”
Hangja egyértelművé tette, hogy a szépség nem bók.
“Ha a pénz a fákon nőne.”
Ő az alternatívát mutatta be.
A központi áruszállítási részleg eladása azonnal tőkét vont volna be.
A vevő, a Lakeshore Freight Partners, készen állt a gyors lépésre.
Laurel tiltakozott.
“A részleg három államban támogatja a terminálokat. Ez az eladás több száz ember foglalkoztatási feltételezéseit változtatja meg.”
Prescott hátradőlt.
“Te vezetsz egy üzletet, Laurel. Nem jótékonysági cél.”
Két igazgató bólintott.
Az idegen az ajtók közelében maradt plusz példányokkal.
folytatta Laurel.
Prescott egy diagramot mutatott az eladás várható megtakarításairól.
Az idegen tanulmányozta.
Egy alak hiányzott.
“Ki vállalja el a 18,6 millió dolláros halasztott tartási kötelezettségeket?”
A szoba megállt.
Prescott megfordult.
“Senki sem kérdezte a véleményedet.”
Laurel érezte, ahogy a meleg felszáll a gallérja alatt.
“Mr. Mercer—”
Megállt.






