Elmondta neki, hogy apja hozta a hegyekbe, amikor tizenhárom éves volt. Apja halála után a magány lett az egyetlen élet, amit Caleb ismert. Ismerte a viharokat. Ismerte az állatokat. Tudta, hogyan kell túlélni. De nem ismerte a gyengédséget.
“Megkérdezted, hogy örömet szerezhetnék,” mondta Caleb. “Az igazság az, hogy azt sem tudnám, hol kezdjem.”
Valami Eleanorban meglágyult.
“Ülj mellém.”
Caleb engedelmeskedett, de annyi távolságot hagyott közöttük, hogy Eleanor majdnem elmosolyodott.
“Félsz tőlem,” suttogta.
“Félek, hogy megbántalak.”
Eleanor lassan a kezét az övére tette. Durva ujjai remegtek az öve alatt.
“Akkor hallgass meg.”
Gyengéden a derekához vezette a kezét.
“Ha valami nem tetszik, elmondom.”
“És ha megbántok?”
“Majd elmondom.”
“És ha azt mondod, hagyjam abba?”
Eleanor tartotta a tekintetét.
“Állj meg.”
Caleb komolyan bólintott.
“Mindig.”
Az első csókjuk nem olyan volt, amire Eleanor számított. Ez nem egy igény volt. Ez nem volt követelés. Ez egy kérdés volt. Amikor elhúzódott, Caleb majdnem megdöbbentnek tűnt.
“Ez rossz volt?”
“Nem.”
Homlokát az övéhez támasztotta.
“Ez nagyon is helyes volt.”
Kint hó nyelte el a Colorado-hegyeket, miközben a tűz sistergett a magányos kunyhóban.
Évek óta először Eleanor azon tűnődött, vajon a legjobban attól tart, hogy nem osztson meg egy ágyat egy idegennel.
Talán az volt a kérdés, hogy felfedezte, hogy ez a hatalmas, remegő férfi lehet az első férfi, akiben igazán megbízhat. Caleb a szemébe nézett. A hangja alig volt nyugodt.
“Megtanítasz nekem?”
Eleanor kinyitotta a száját, hogy válaszoljon. Aztán megrázkódott a kabin ajtaja. Heves dübörgés tört végig a szobán. Caleb arckifejezése teljesen megváltozott. A gyengédség eltűnt. A vadonban visszatért a szemébe. A puskájáért nyúlt.
Eleanor figyelte, ahogy az ajtó felé halad, hirtelen biztos volt benne, hogy ez nem idegen kopogása. Valaki egy coloradói hóvihar közepén találta meg őket.
Caleb pedig úgy nézett ki, mintha pontosan tudná, ki vár odakint.
Eleanor látta a változást benne, és érezte, ahogy a tűz melege eltűnik a szobából.
“Caleb?”
Először nem válaszolt. A szemét az ajtón szegezte, puskát leengedve, de készen állt.
“Maradj mögöttem,” mondta halkan.
Most már nem volt félelem a hangjában. Csak óvatosság. Eleanor kitartott a helyén. “Azt mondtad, hallgatsz rám.” Az állkapcsa megfeszült.
“Eleanor.”
“Azt mondtam, ha valami megijeszt, elmondom neked. Nem mondtam, hogy mindig mögéd bújok.”
Egy pillanatra visszatért az öreg Caleb. Az a férfi, aki bizonytalannak tűnt, amikor engedélyt kért tőle, hogy megérintse. Az a férfi, aki inkább félt fájdalom okozását, mint hogy megkapja. Aztán újra jött a dobogás. Három éles ütés. Caleb arca megkeményedett.
“Ki az?” Eleanor kiáltott.
A szél elnyelte az első hangot is, ami az ajtón keresztül jött. Aztán egy férfi hangja emelkedett fel a vihar fölött.
“Eleanor Whitmore! Nyisd ki ezt az ajtót, mielőtt megfagyok itt!”
A vér kifolyt az arcáról. Caleb észrevette.
“Ismered őt.”
Eleanor nem válaszolt. A hang újra megszólalt.
“Eleanor, tudom, hogy bent vagy. Nálam vannak a papírok.”
Caleb lassan nézett rá.
“Papírok?”
Közelebb lépett az ajtóhoz, anélkül, hogy észrevette volna.
“Nem.”
Alig volt suttogás. Caleb szemei összeszűkültek. “Ki ő?” Eleanor nyelt egyet.
“Thomas Vale.”
A név lebegett közöttük. Caleb szorítása szorosabban megfonta a puskát.
“A férjed?”
Eleanor elfordította a tekintetét.
“A volt férjem.”
A szavak jobban fájtak neki, mint várta.
“Hat hónapja halt meg,” folytatta. “Vagy legalábbis mindenki azt mondta, hogy igen.”
Kint Thomas keserűen nevetett.
“Még mindig valaki mögött bújsz el, Eleanor? Ez ismerősnek hangzik.”
Caleb az ajtó felé lépett.
“Hogyan kopoghat egy halott ember az ajtómon?”
Eleanor arca megváltozott.
“Caleb, ne nyisd ki.”
Visszanézett.
“Miért?”
Habozott. Mert a válasz nem volt egyszerű.
Mert hónapokig próbálta eltemetni a szégyenet, ami történt, mielőtt a hegyekre érkezett. Mert hitte, hogy a város elhagyása Thomas Vale-t is magára jelenti. Mert nem mondta el Caleb teljes igazságát arról a nőről, aki egyetlen bőröndénnyel és kétségbeesett védelem iránti kéréssel érkezett a kabinjába.
“Mert nem jön, hacsak nem akar valamit.”
Caleb az arcát tanulmányozta.
“És mit akar ő?”
Az ajtó megrázkódott egy újabb ütés alatt.
“Ugyanaz, amit mindig is akart,” mondta Eleanor. “Minden, ami az enyém volt.”
Csend következett.
Aztán Caleb az egyik kezére tette a puskát, és a zárhoz nyúlt.
“Caleb—”
Ránézett.
“Ma hozzád mentem feleségül, Eleanor. Bármi is bejön azon az ajtón, mindkettőnkön keresztül megy.”
Elakadt a lélegzete. Lassan kinyitotta az ajtót. Egy hófal rohant be, mielőtt a kint lévő alak előrelépett.
Thomas Vale idősebb volt, mint amire Eleanor emlékezett. A csiszolt városi úriember, akit valaha ismert, egy fáradt férfi váltotta fel, akinek fagyott kabátja, éles mosolya és soha nem számoló szemei voltak. Átnézett Caleben, és megtalálta Eleanort.
“Itt vagy.”
Caleb közéjük állt.
“Öt másodperced van, hogy elmagyarázd, miért vagy itt.”
Thomas szórakozottan nézett.
“Szóval ő a hegyi ember.”
Szemei végigsiklottak Caleb egyszerű ruháin, a kunyhón, az esküvői gyűrűn Eleanor kezén.
“Tényleg megcsináltad.”
Eleanor hangja hideg volt.
“Mit keresel itt, Thomas?”
A kabátjába nyúlt. Caleb azonnal felemelte a puskát.
“Lassan.”
Thomas megállt, és halványan elmosolyodott.
“Még mindig védem őt. Milyen nemes.”
Előhúzott egy lezárt borítékot, és felemelte.
“Hoztam dokumentumokat.”






