Megállt.

“De mindig azt mondta, vannak férfiak, akik ezt akarják.”

Eleanor leengedte a papírokat.

“Miért?”

Caleb felállt, és egy kis fa ládához ment az ablak alatt. Kinyitotta, és elővett egy régi bőrnaplót.

“Mert ez a völgy valami értékes fölött ül.”

Letette a naplót az asztalra.

“Apám talált olyan anyagokat, amelyek ásványi jogokat rejtettek az eredeti földi dokumentumokban. Nem volt hajlandó eladni, mert úgy hitte, a föld azoké, akik művelték, nem pedig azoké, akik csak profitot akartak.”

Eleanor a naplót bámulta.

“És Thomas tudja?”

Caleb bólintott.

“Úgy tűnik, eleget tud.”

Eleanor arcán szörnyű gondolat futott át.

“A házasságom veled.”

Caleb ránézett.

“Mi van vele?”

“Mi van, ha sosem azért választottak ki, mert feleségre volt szükséged?”

A kérdés ott lebegett közöttük. Caleb közelebb lépett.

“Eleanor.”

“Mi lenne, ha Thomas mindent elintéz? Mi van, ha azok a levelek, amiket küldtél…”

A hangja eltört.

“Mi van, ha sosem voltak igazán tőled?”

Caleb a ládába nyúlt, és előhúzott egy köcsök régi levélt, amelyet zsinórral kötöttek.

“Ezek minden levél másolatai, amit küldtem.”

A boríték mellé tette őket.

“Az én szavaim. A kézírásom. Az én döntésem.”

Eleanor rájuk meredt. Caleb hangja meglágyult.

“Az első dolog, amit akartam, az volt, hogy valakivel megoszthatom ezt a helyet.”

Körbenézett a kis kunyhóban.

“Nem valaki, aki birtokolja. Nem valaki, aki megvédi a nevemet. Valaki, aki otthongá tenné ezt a helyet.”

Eleanor elfordította a tekintetét, küzdve a könnyekkel.

“Nem tudom, hogyan bízzak benne.”

Caleb bólintott.

“Tudom.”

“Henry megtanított nekem, hogy minden kedvességnek ára van.”

Caleb átnyúlt az asztalon, de megállt, mielőtt megérintette volna. Várakozni. Eleanor észrevette. Ez volt a különbség.

“Mindig engedélyt kérsz,” suttogta.

Caleb zavartan nézett.

“Mert megérdemled, hogy válassz.”

A szavak ráültek. Aztán hang hallatszott kívülről. Nem a szél. Léptek. Caleb azonnal az ablak felé indult.

A hulló hó között egy sötét alak állt a telek határánál. Egy másik férfi jelent meg mögötte, egy tekert térképtáskát vitve. Eleanor felállt.

“Ki az?”

Caleb állkapcsa összeszorult.

“Egy ember, akinek nem szabadna tudnia, hogy létezik ez a hely.”

Az idegen felemelte a kezét, jelezve, hogy tudja, figyelik. Aztán a kunyhón túli föld felé mutatott. Caleb arca megkeményedett. Mert az idegen nem a kunyhót nézte. Mindent megnézett, amit Caleb örökölt. És mindent, amit Thomas Vale el akart vinni.

Az idegen leengedte a kezét, és előrelépett a hóban.

“Caleb Mercer!” kiáltotta a férfi. “Tudod, miért vagyok itt.”

Caleb nem válaszolt. Leengedte a puskát, de készen állt, testét az ajtó és Eleanor közé helyezve.

“Öt perced van, mielőtt a település meghallja az igazságot,” folytatta az idegen. “Mielőtt megtudnák, milyen ember volt valójában az apád.”

Eleanor érezte, hogy Caleb megmerevedik. A szavakat gondosan választották ki. Azért akart bántani. Mellé lépett.

“Ki ő?”

Caleb az ablakra nézett.

“Thomas Vale.”

A név úgy jutott át a kunyhón, mint egy hideg huzat. A kint lévő férfi mosolygott, amikor meglátta, hogy Eleanor megjelenik a látóteremben.

“Mrs. Mercer,” szólította Vale. “Képzelem, kezded megérteni, milyen megállapodásba házasodtál.”

Caleb épp annyira nyitotta ki az ajtót, hogy megszólalhasson, a szél a havat lökte a padlón.

“Nem lépsz erre a földre.”

Vale halkan nevetett.

“A te földjeted?”

Felemelte a térképtokot.

“Pontosan erről kell beszélnünk.”

Mögötte a második férfi kinyitott egy dokumentumot, és a hó fölé tartotta.

“Bizonyítékom van,” mondta Vale. “A hegyi igényt évekkel ezelőtt átadták. Az apád a halála előtt írta alá. Az ingatlan most már az én cégemé van.”

Eleanor Calebe nézett. Először jelent meg félelem az arcán. Nem félelem Vale-től. Félelem, hogy talán van valami, amit nem tud. Vale észrevette.

“Sosem mondta el neked, ugye?”

Caleb keze szorosabban szorította a puskát.

“Menj el.”

“Kérdezd meg a feleségedet a levelekről,” mondta Vale. “Kérdezd meg tőle, miért hajlandó Henry Whitmore eladni azt, ami nem az övé. Kérdezd meg tőle, miért rejtette el az apád a nyilvántartásokat.”

Az ajtó erősen becsukódott. Néhány pillanatig sem Caleb, sem Eleanor nem szólt. Ezután Caleb a puskát a falhoz helyezte.

“Azt akarja, hogy féljünk.”

Eleanor az ablakon át látszó dokumentumokat nézte.

“De mi van, ha igazat mond?”

Caleb nyelt egyet.

“Akkor megtalálom az igazságot, mielőtt ellenünk használná.”

Reggelre az egész település tudta, hogy megérkezett Vale.

A templomterem nem azért, mert látványosságot akartak volna, hanem mert mindenki tudta, hogy a Mercer földje megvédte a családokat a viharoktól, menedéket biztosított az utazóknak, és évekig munkát biztosított. Az ellene szóló igény nem csupán föld és fák miatt történt harc.

Ez egy harc volt a hegy jövőjéért. Vale az első asztalnál állt, papírjait szépen rendezve.

“Nem azért vagyok itt, hogy bajt okozzak,” mondta. “Azért vagyok itt, mert a jogi tulajdonjogot tiszteletben kell tartani.”

Caleb vele szemben állt, Eleanor mellette.

“Vicces,” mondta Caleb. “Sosem törődtél a jogi tulajdonjoggal, amikor férfiakat küldtél a feleségem után.”

Egy mormogás futott át a szobán. Vale arckifejezése alig változott.

“Vigyázz, Mercer. A vádak egyszerűek. A bizonyítás nehezebb.”

Eleanor előrelépett.

“Bizonyítékom van.”

Mindenki megfordult. A levelek kötegét vitte, amit Caleb mutatott neki.